Valami miatt úgy érzem, hogy az elmúlt évtizedben kiépített, újjáalakított vagy csak simán átnevezett intézményi struktúra csupán üres, levegővel bélelt állami átverés, és az azt irányítók egész egyszerűen nem alkalmasak az adott feladatra. Mintha senki sem értene ahhoz, amit csinál, vagy amit csinálni egyébként hívatott lenne. Az intézmények élén szépen öltözött hölgyek és urak pózolnak, fiatal asszonyok, fiatalemberek, akik beszélni tudnak magyarul is, angolul is, sőt talán más nyelveken is, de olybá tűnik, hatni, alkotni, gyarapítani képtelenek. Persze, lehet, hogy csak én látom így. Lehet, hogy a végvár kizárólag nekem tűnik légvárnak, és a vitézek tényleg küzdenek, meg az egri nők is ugyanúgy öntik a szurkot, csak épp a török nem jön felfelé a létrán. Esetleg hamisan penget Tinódi Lantos. Nem tudom. Mindenesetre az „itt a piros, hol a piros” játék mestere sohasem tud veszíteni. Mindig máshol látjuk a pirosat, mint ahol valójában van. Mintha a különböző intézmények, intézetek vezetői sem tudnák, „hol a piros.”
A viccet félretéve, azt hiszem, minden csak azon múlik, hogyan muzsikálnak a beosztottak. Addig működik így, finoman szólva is vegyesen minden, amíg vannak még ott belül olyanok, akik átlátják, kipofozzák, elsimítják, rendbe teszik azt, amivel egyébként már nem lehetne semmit sem kezdeni. Amíg vannak alulfizetett kishitűek, beszabályozott, mozdulni képtelen balekok, akik várnak valami megbecsülés félére. És legfőképp nyugdíjra. Addig, de mi lesz azután? Kit érdekel, ugyebár?!
„Kit érdekel”-országban élünk, ahol a vezetők elhitetik, hogy hisznek. A gazdaságban, Istenben, mostanában a békében, mindenben úgy általában, ami jól kommunikálható, és hisznek a nemzetben is, persze nem abban, amiben oly sokan előttük hinni szerettünk volna, hanem egy saját, sebtében legyártott eszmeféleségben, amelyhez szereplőket kérnek fel, hogy jól és hitelesen játsszanak igaz hazafit, és amelyből csak az hiányzik, ami bármely magyar számára szerethetővé tehetné, a természetes kapcsolódás lehetősége. Most a nemzet is légvár. Intézményei élén olyan kinevezettek ülnek, akik nem a terület legfontosabb kérdéseire igyekeznek jó megoldásokat keresni, nem is biztos, hogy tudják, melyek a legfontosabb kérdések, hanem felülről tematizált válaszokat artikulálnak beosztottjaik és a közvélemény irányába. Légvár a templom is, s benne a hit akkor érzi jól magát, ha úgy prédikálható, ha általa igazolható az épp aktuális politikai elvárás.
Közigazgatás, rendvédelem, oktatás, egészségügy, vasút. Ez csak öt olyan terület (de sorolhatnánk tovább), ahol nyilvánvaló, hogy nincsenek feltéve a legrelevánsabb kérdések. Munkakörülmények; bérezés; sok pénzből „fejlesztett”, rosszul kivitelezett elektronikus rendszerek; dilettáns, önző, de lojális vezetők; elavult berendezések; baleset, vagy életveszélyes eszközpark; gyenge vagy egyáltalán nem létező munkavállalói érdekképviselet; kifizetetlen, de elvárt túlóra… és így tovább. A problémákra most vagy inkább most is plakátokkal válaszolnak az elvtársak. Brüsszel, bombák, háborúpártiak. Mint régen, az izmos munkás kezében lesújtani kész kalapács vagy a „világ proletárjai egyesüljetek!” A légvári vitézek átlátszó következetességgel dobják piacra az újabbnál újabb kommunikációs panelt. Személyes kedvencem a „béketábor”, bár itt is bekapcsol a déjà vu.
A hivalkodó légvári propaganda sajátos hatalomtechnikai eszköz, az orbáni ízlésficam szörnyszülöttje. Azért ilyen, hogy kevésbé látszódjon az üresség, ne legyen észrevehető a semmi, ne tűnjön fel a tudás- és tartalomnélküliség.
Az intézményesített állami dilettantizmus legalább annyira veszélyes jelenség, mint az akarnok kapzsiság. Míg az utóbbi javainkból, lehetőségeinkből forgat ki, addig az előző hitelteleníti a különböző szervezeti struktúrák működésének célját, adott esetben a létjogosultságát. Nem hisszük el, hogy képesek rá, mert nem látjuk vezetőik érdemességét, rátermettségét. Valami hiányzik, ami komolyan vehető. Így érzem már hosszú ideje. Túl azon, hogy minden propaganda, egyre kevésbé érzékelhető a kompetencia, a szakértő és az őt körülvevő, támogató, tudása elismerésén alapuló tisztelet, az abból fakadó bizalom. Ma már nemcsak érték- és hitelességi deficit létezik, de a kompetencia hiánya is mind súlyosabb. És ezen lesz a legnehezebb változtatni később. Lehet, hogy aki kiment, mert ki mert menni, segíthetett volna. Benne ott volt az újítás képessége, róla feltételezzük a kurázsit. Hiszen azért ment ki, mert bízott a képességeiben, magában, abban, amit tud. Viszont már nem bízott bennünk. Valahol érthető, de nekünk már maradni kell, mert vár ránk egy nagyon fontos feladat, mégpedig a haza fogalmának az újraértelmezése, a magunkkal hozott ősi hazaélmény ismételt felfedezése, átélése és az itt élők számára szerethetővé alakítása. Nagy feladat ez azok után, hogy a giccsel cicomázott légvárak még sokáig konkurálnak majd, s unos-untalan lándzsát törnek az általuk harsányan képviselt díszletek szent és sérthetetlen volta mellett. De mégis ez lehet azt út, megmutatni a tisztaságot. És akkor rajtunk nem múlt semmi…
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/35. számában jelent meg szeptember 1-jén.
