A szlovén Tadej Pogacar megnyeri a zürichi országúti kerékpáros világbajnokság férfi mezőnyversenyét 2024. szeptember 29-én (Fotó: MTI/EPA/Keystone/Til Bürgy)
Tadej Pogacar megnyerte az idei országúti kerékpáros vb-t. A hír önmagában nem indokolná, hogy a hazai médiumokban azóta is fel-felbukkanjon a téma. A különféle orgánumok ismétlődő érdeklődését az indokolja, hogy többeknek csak a siker után vált ismertté: a szlovén kerékpár-válogatott egyik szponzora a magyar a Mol, amely tényt ki-ki politikai-ideológiai hozzáállása vagy éppen vérmérséklete szerint kommentál. A Magyar Hang is foglalkozott a témával, szerencsére – néhányaktól eltérően – tárgyilagos, korrekt formában, bár a cikk bevezetőjében azért csak szerepelt a „hazafiság” fogalma, no meg hogy a magyarok helyett szlovéneket segíteni „szépséghiba”.
Ha a szponzorálásról a szó igazi, szakmai értelmében beszélünk, akkor ezen a terepen nem a „hazafiság” vagy bármely más nemes eszme adja a döntések alapját. A szponzorálás ugyanis a marketingkommunikáció (másként: az üzleti kommunikáció) része, hasonlóan a reklámhoz vagy a pr-hez. Itt tehát jó esetben aszerint születnek meg a döntések, hogy a kommunikációs lehetőség mennyire felel meg a szponzor üzleti céljainak. No meg persze aszerint is, hogy a kommunikációra fordított pénz megtérülhet-e, s mennyire hatékony ez a megtérülés.
A szlovén piacon is jelen lévő Mol részéről üzletileg érthető és indokolt szándék lehet az ottani ismertségének, elfogadottságának és népszerűségének növelése. Ugyanígy érthető és indokolt lehet e célok érdekében a sportszponzorációt választani, hiszen ezen a sporton keresztül széles tömegeket lehet elérni. A sportág kiválasztásakor nyilván mérlegelték, hogy Szlovéniában a kerékpározás a legkedveltebb sportok közé tartozik (és vélhetően kisebb ráfordítással szponzorálható, mint mondjuk egy focicsapat). Végül: a nemzeti válogatott támogatása mellett szól, hogy az nem megosztó, mint valamely egyesületé lehetne. Ha mindezt – elvileg, a konkrét összegek és feltételek ismerete nélkül – végig gondoljuk, a Mol döntése aligha kifogásolható.
Magyar pénzből szlovén siker
Hiába egyre népszerűbb a kerékpársport itthon, a Mol nem a hazai sportolókat támogatja. Közben a Magyar Kerékpáros Szövetség hirdetésben keres főszponzort.
Persze a vállalatok – ha van rá pénzük és szándékuk – támogathatnak olyan célokat, szervezeteket, eseményeket, amelyeknél nem üzleti szempontok vezetik őket, hanem például a szociális érzékenység, a hátrányos helyzetűek segítése, a környezetvédelem, tudományos vagy művészeti műhelyek patronálása… A sor szinte vég nélkül folytatható lenne. Ezt a fajta támogatást. jótékonykodást azonban nem szponzorálásnak hívjuk, hanem mecenatúrának!
Mellesleg a Molt nem először érik ilyen vádak. Immár bő húsz éve Lothar Matthäus, a magyar labdarúgó-válogatott akkori szövetségi kapitánya a Nemzeti Sportban nyilatkozván „megdöbbenésének adott hangot”, mert a Mol a horvát válogatottat szponzorálja, amit „hazafiatlannak” minősített, s közölte: az lenne „sportszerű”, ha az olajcég a magyar szövetséget is támogatná. (A Mol akkoriban Horvátországban terjeszkedett, benzinkutakat vásárolt és telepített, úgyhogy akkori döntése is megalapozott volt üzletileg, függetlenül bármiféle hazafias érzelmektől.)
Matthäus felhorgadása annál is érthetetlenebb volt, mert aki évtizedeken át résztvevője volt a modern, abszolút üzleti alapokon működő labdarúgásnak, az aligha csodálkozhatott volna azon, hogy a foci része globalizálódó világunknak, színtere a terjeszkedő multinacionális cégbirodalmak kommunikációjának, haszonélvezője a nemzetközivé vált márkák szponzorpénzeinek, amelyek nélkül már akkor sem létezhetett volna. És példákért sem kellett túl messzire menni, csak nézni a BL-t, ahol akkoriban az olasz Milan a német Opelt, a spanyol Real Madrid a szintén német Siemenst viselte a mezén. (Manapság már nehezebb ilyen példákat találni: egyre több csapat hasán olyan szoftver-, e-kereskedelmi, kriptovaluta-, szállásfoglaló cég logói virítanak, amelyek tevékenysége tényleg globális, és szinte független az alapítás vagy a központ helyétől.) Mindenesetre jobb lett volna, ha Matthäus inkább Schusterként marad a kaptafánál, és csak a csapat taktikai értekezletén mondja meg a tutit.
Visszatérve a szponzorálás elvi kérdéseihez: a Fidesz nem lenne Fidesz, a NER nem lenne NER, ha – a demokrácia, a jogállamiság, a parlament, az ügyészségek, a bíróságok, a média mellett – éppen ezen a területen ne lépné át az alapvető normákat. Ahogy a reklámpénzeket aszerint költik, hogy mely orgánumokat akarnak mindenáron életben tartani vagy pláne felfuttatni, úgy a szponzorpénzek zöme is a kormányhoz, kormánypártokhoz, kormányfőhöz való lojalitást hivatott meghálálni. Legalábbis nagyon így tűnik a nagy állami cégek „szponzori” tevékenységéről a különböző oknyomozó portálok által megszerzett-kikért-kiperelt adatokból. Így aztán nálunk – ahogy a közpénzek is el tudják veszíteni ilyetén jellegüket – a szponzorálás is elveszti szakmai jellegét.
Persze ezen nem kell csodálkozni, hiszen már Csurka István megmondta: a szakértelem csak bolsevista trükk.
