Orbán Viktor és sameszai már lassan tizenöt éve hirdetik a keleti nyitás politikáját, és sulykolják személyes megnyilvánulásaikkal meg a mérhetetlen pénzekből finanszírozott propagandával, hogy nagyon is szorosra kell fűzni a gazdasági, politikai, kulturális kapcsolatainkat Oroszországgal, Kínával, Törökországgal és a további türk államokkal. Az agymosás, bár a „magyarok” egy részének hozzáállásában hozott változásokat, főleg az oroszpárti propagandaszólamok elfogadottságát illetően, de azért amikor dönteni, cselekedni kell, a túlnyomó többség a józan eszére hallgat.
A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) szerint 2023-ban 35 736 magyar állampolgár döntött úgy, hogy külföldön akar és fog élni, amely szám új csúcs, és amelynek révén az elmúlt 14 évben az országot a jobb megélhetésért, a jobb munkakörülményekért, a normálisabb közéletért elhagyó magyarok száma már 10 hónappal ezelőtt is 324 179 fő volt. A legtöbb (körülbelül 200 000) honfitársunk Németországban telepedett le, aztán Ausztria és az Egyesült Királyság következik a népszerűségi listán, újabban pedig egyre kedveltebb Svájc, Hollandia és Belgium. Érdekes módon a listában nem szerepel se Oroszország, se Belarusz, sem Kína vagy Törökország. Vajon miért?
A Telex által idézett (és az Engame Akadémia által, hat-hét nemzetközi szervezet adatai alapján összeállított) statisztika szerint 2022/23-ban már 16 500 magyar diák tanult külföldi főiskolákon-egyetemeken. Bár az idei szám még nem végleges, de vélhetően a 2023/24-es tanévben nagyjából ezer hallgatóval többen vannak, akik nem hazai oktatási intézményt választottak. A célországok között stabilan őrzi első helyét Ausztria (3862 fő), a második Németország (2986 fő), a harmadik helyre nagyon dinamikus fejlődéssel felzárkózott Hollandia (2926 fő), negyedik Dánia (1263 fő) és ötödik helyre esett vissza a korábbi ezüstérmes Egyesült Királyság. Valószínűleg senkit nem lep meg, hogy a felsorolásból hiányzanak a vietnámi és fülöp-szigeteki egyetemek, a közép-ázsiai utódállamok felsőoktatási intézményei, de még a sokkal közelebbi moszkvai, pétervári vagy minszki főiskolák is. Vajon miért?
Hiú ábránd, hogy a szűkülő nyugati piac helyett majd Ázsiában tudunk értékesíteni
Az elmúlt másfél évtizedben folyamatosan csökken a keleti piacok jelentősége.
Ugyanezt a kérdést tehetnénk fel annak kapcsán is, hogy a Forbes által a nyár végén idézett MNB-adatok szerint a magyarok 5173 milliárd forintnyi megtakarítást tartanak külföldi számlákon, és ez az összeg ezermilliárddal nőtt egy év alatt. A lap szerint ennek oka lehet, hogy a kormány megemelte a konverziós illetéket, amit a bankok nyilván tovább fognak hárítani, ha a moratórium lejár. Tartok tőle, hogy az okok ennél számosabbak és súlyosabbak: a lakosság elvesztette bizalmát a kormány gazdaság- és pénzügypolitikájában, nem bízik a forintban, és fél az inflációtól. Mindezt igazolni látszik, hogy a jelenség nem az aktuális intézkedések nyomán indult be, hanem már hosszú évek óta tart. (És tegyük hozzá, hogy az ötezermilliárdnál sokkal nagyobb összegekről is szó lehet, hiszen az MNB-adat csak a külföldi számlákra elhelyezett pénzeket tartalmazza: a hazai devizaszámlákra vagy éppen befektetési aranyvásárlásra fordított további milliárdokat és a párnacihában rejtőző valutát pedig nem.) Bármilyen váratlan is, de úgy tűnik, hogy megkeresett forintjain senki nem rubelt, jüant, török lírát vagy azeri manatot vásárol, hanem eurót, dollárt, svájci frankot. Vajon miért?
Ha bölcs vezetőink sem értik a jelenséget, nézzenek kicsit magukba! Bizony, ők járnak elő sok-sok rossz példával: egyikük például Kairóból hazajövet valami furcsa okból nem mondjuk Baku, hanem Pisa felé tett mintegy ezer kilométeres kitérőt az állami különgépen, hogy a feleségével sétálgasson kicsit… Másikuk huszonhét milliárdos jachtja sem a Kaszpi-tengeren ringatózik, mondjuk Türkmenbaşi partjainál, hanem a Földközi-tengeren Monte Carlónál… Egy itthon is tejben-vajban fürdő fiatal házaspár sem Vietnámban vagy Kazahsztánban tett rövid lélegzetű kísérletet a letelepedésre, hanem a spanyolországi Marbellán… Valaki más egy, hazai mércével nézve elképesztő értékű ingatlanát árulja, no nem Nyizsnij Novgorodban, hanem New York-ban… A sor szinte vég nélkül folytatható lenne.
Persze nem először fordul elő a történelemben, hogy valaki vizet prédikál, miközben ő maga bort iszik. Az viszont a „magyarok” pechje, hogy dicső vezetőink ezt a bizonyos bort nemcsak isszák, de egyenesen vedelik.
Ez sem lenne túl nagy baj, ha mindenki eleget tenne az orbáni felszólításnak: ne azt figyeljük, hogy miket mond, hanem azt, hogy miket tesz.
