A kerületi anyakönyvi hivatal a járvány közepén levelez, azonnali választ vár, egy 2010-es törvény alapján tüstént nyilatkozzam, három bejegyzett utónevem közül melyik kettőt kívánom használni. Megdöbbenek. Még egyszer olvasom. Nincs tévedés. Eddig, sok évtizeden át, szabad kezet kaptam. Végtére mindhárom név ott van az anyakönyvben. Rendet tenni sosem késő. Mégis, miféle rend ez? Elárulom. A számítógépes feldolgozásé. Ahol a nevek mögül az ember kattintásra jön elő, adat a rendszerben, a felhőben, link, wifi, Viber, Instagram, süti. Nagy a haladás.
A személyazonosító igazolvány kis műanyag lapja is csak innenső terminál. A mindentudó központi adatbázisban azonnal lekérdezhető. Kemény, strapabíró, még vízálló is. Nincs többé az a veszély, amely bohó kamaszkoromban a gondtalanság vidám mámorában valóra fordult: kacagva, fröcskölve gázoltunk a Balatonba, első nyaralás anyámék nélkül, vigyázz magadra, édes fiam; elfelejtettem, hogy rövidnadrágom farzsebében ott lapul az akkori igazolvány, a soklapos, bordó kartonborítós füzet, név, lakcím, foglalkozás, munkahely... Elázott, de nem végzetesen. A vegytinta nem mázolódott, a lapokat a forró napon barátaim szűnni nem akaró tréfálkozása közepette sikerült vasaltra szárítanom.
Akkor anyámék már tizenhét éve őrizték 485-ös folyószámú születési anyakönyvi kivonatomat, amelyen három név szerepel, a nyomatékot több pecsét, néhány aláírás, továbbá 256 000 pengő összértékű, öt darab okmánybélyeg adja. A megsárgult okmány fekete gyöngybetűit bizonyos Steigerné mint hiteles beíró formálta, keze munkáját az okirat örökre hordja, mint régi királyi palást az udvari hímzőasszonyokét. Szóval három név... Most, hogy az egyiket hatósági támadás éri, hirtelen büszke lettem mindháromra.
A magyarázó törvényi szövegben durva szóhasználati katyvasz; az anyakönyvi „kivonat” és „bejegyzés”, továbbá a „névhasználat” soronkénti, zagyva fölcserélése. Érteni próbálom: a három utónév az anyakönyvben ugyan bennmarad, de a kézbe adott kivonaton csak kettő szerepelhet. Végleg. Ezt a kettőt kell használni. Hogy ennek mi értelme, nem tudom. Talán három név roskataggá terhelné a rendszert. Kettő marad, punktum. Törvénytisztelő vagyok, nem kérdezek, fellebbezni nem lehet, döntök: a harmadiktól, a Józseftől köszönök el.
József apám fivére volt. Fiatalon, 1939-ben Kassára helyezték, tanítóskodott, később Székesfehérvárra költözött, hatalmas, kollégiumos iparitanuló-intézet igazgatójaként ment nyugdíjba. Ha a minisztérium a múlt század hatvanas éveiben a fővárosba szólította, mindannyiszor eljött hozzánk, bölcs mosollyal mesélt a fontoskodó oktatási értekezletekről, a hivatalos szócséplés hidegen hagyta; az ifjúmunkások, mint jövő, a szocialista nevelés, így elvtársak, úgy elvtársak. A kamasz az kamasz – mondta Józsi bácsi, beszélhetsz te annak. Nyugodt ember volt, örökmozgó apámnak ellentéte, a két család nagyobb ünnepeken találkozott, az édes rokoni kapcsolatot tisztességgel ápolva. Fia, az ifjabb József, nálam idősebb, mindig példakép, sportolt, kiválóan tanult, neves erdőmérnök lett, ma nyugállományban fő jellemzője a derű, a nyugalom és a két unoka. Szóval van ennek a József névnek sok fontos üzenete a családban.
Tíz évvel előbb súlyos betegségben elhunyt József barátom emlékét is őrzöm. 1932-ben Erdélyben született, hamar elárvult, itteni nevelőotthonban nőtt fel. 1956-ban külföldre ment, műszaki rajzolásból éjjel-nappali munkával építési vállalkozást alapított, mondhatni gazdag lett, aztán feleségével hazatelepült. József, a finom úri modor sugárzó etalonja Budapesten is irodát nyitott, kora reggel elegáns öltönyében a belvárosba autózott, a híres ötcsillagos szállodában megreggelizett, aztán ült íróasztalához.
Egyszer nyáron az ismerős főpincérnél szóvá tette, hogy a szomszéd asztalnál valaki rövidnadrágban, trikóban ücsörög, mezítlábas, strandpapucsos lábát felrakta a szemben levő karosszékre, talán ezt mégse. A pincér azt mondta: uram, nem szólhatok rá, ő ugyanolyan fizető vendég, mint ön. Attól kezdve József otthon reggelizett. Egy szomorú napon este otthonában fél oldalára megbénult, értelmét veszítette, nemigen tévedek, ha korai halálát sorsával magyarázom, hiába lett módos svájci állampolgár, a kései csillogást sok korai szenvedés alapozta meg. Nos, ők az én Józsefeim.
Az utónév bizony több mint néhány betű, a névválasztás nem találomra naptárbökdösés. A név üzen, mesél, és egy ritkán emlegetett elmélet, a nominatív determinizmus szerint összenőve viselőjével tán még jellemez is. Nem csak nyilvántart. Két ember, a várandós anya és a leendő apa gondos elhatározása, szerelmes mérlegelése. Első nevemet apám nyomán kaptam. A másodikat anyám, a harmadikat (a Józsefet) apám családjából. Jó kiszólással: ki volt ez találva. Bölcsen, megható, családszerető tapintattal. A szabad választás látszatát hamisan keltő kényszer törvény, amelynek tíz éven át sikerült megbújnia a paragrafusrengetegben, drága szüleim emlékét minden épeszű indok nélkül súlyosan sérti, méghozzá visszamenőleges hatállyal. Nagyon rossz néven veszem. A múltat végképp eltörölni... – ismerősen cseng. Borzasztóan. Pokolra az ilyen törvénnyel.
Olvasna még Szenczi Tóth Károlytól? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/24. számában jelent meg június 12-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy digitálisan! És, hogy miről olvashat még a 24. számban? Itt megnézheti!
