Till Attila és Thuróczy Szabolcs az És mi van veled Tomi? forgatásán (Fotó: a produkció Facebook-oldala)
Till Attila kettős életet él. Egyik életében önfeledt pojáca, igénytelen kereskedelmi tévéműsorok porondmestere, aki egy olyan csatorna híradója köré épít nézettséget, amelynek szándékát és hatását szívből megveti. Csakhogy Till Attila szorong ettől. Ez a szorongás az ízléséből és az elveiből, illetve az azokkal szemben gyakorolt mindennapos életmódjából származik: Till Attila lelkét egyrészt a képernyőn gyakorolt kulturális vétségei, másrészt a Tények erkölcsi fekélyének ragacsos árnyai nyomják, ezért megalkotott magának egy másik életet is a nyilvánosságban. Ebben az életében Till Attila talpig értelmiségi, egy kifinomult filmrendező és egy érzékeny, lelkizős liberális, aki két évtizeden át gyárt alternatív kulturális magazint az éjszakai műsorsávba, és aki előszeretettel forgat filmet védett kisebbségekről.
Először is: nagy szó, hogy Till Attila érzékeli azt a kulturális deficitet, amit a szervezett bulvárral kötött szövetsége meg az általa felszolgált kereskedelmi tévés szórakoztatás kitermel, illetve hogy érzékeli azt a morális deficitet, amit a műsorai előtt és után zajló karaktergyilkosságok és uszító szándékú hazugságok tömege generál. Másodszor: még nagyobb szó, hogy Till Attilában ez szenvedésnyomást képez, amely hatására jóvá akarja tenni azt, amit nap mint nap elkövet. Harmadszor pedig: a legnagyobb szó, hogy Till Attila a fentiek kompenzálására ennyire nívós karriert valósít meg. Majka, Ördög Nóra, Kasza Tibi, Liptai Claudia, Istenes Bence vagy Tóth Gabi ugyan mikor érez szorongást amiatt, amit hétről hétre előállít? Hol van bármiféle ízlésük, elvük vagy identitásuk, ami a művészet szablyáját kivonva a köznyilvános szerepük ellen feszülhetne? Till Attila a kulturális szégyenét és az identitásszorongását műalkotásokká szublimálja, és ezzel jóformán egyedülálló a médiatérben. Míg az optimális személye bulvárbohóc, addig az ideális személye filmrendező – és egyáltalán nem rossz filmrendező. Valami eddig mégis hiányzott. Bizonyára ő is érezte ezt. Új filmjét látva válik felismerhetővé, hogy mi volt ez: a mélyre ható személyes érintettség.
Lehetséges az újrakezdés – üzeni Till Attila filmje
Az És mi van Tomival? láttán belegondolhatunk saját, a látottaknál jóval kisszerűbb sérelmeinkbe és abba is, érdemes-e ezeket egy életen át őrizgetni.
„És mi van Tomival?”– Till Attila alkoholfüggőség-drámája nem egyszerűen jobb, mint a korábbiak: bensőségesen személyes tapasztalaton alapuló cselekmény a legfőbb magyar közügyre vonatkozóan. Mintha Till Attila most találta volna meg azt a filmművészeti akkordot, amely a cselekményét elmélyíti. Ezt a filmjét nem a liberálisok által gyámolított kisebbségek valamelyikéről készítette, hanem arról a legfeljebb önmagát védelmező kisebbségről, amelynek ő is tagja. Ilyen minőségű mozgókép születik, amikor egy kellően szenvedő és a komolyságában elhivatott alkotó gyárt filmet valamiről, amit igazán jól ismer. A két legfőbb audiovizuális referencia az etilre, mint kábítószerre vonatkozóan a Las Vegas, végállomás és a BoJack Horseman – Thuróczy Szabolcs Sanyi szerepében akkora erővel jeleníti meg az alkoholbetegségnek a fentiek cselekményében ábrázolt két végpontját, amilyenre ma magyar nyelven egyedül ő képes. És az elismerés nem vonatkozhat egyedül a főszereplő alakítására: Till Attila új műve minden idők egyik legjobb filmje az alkoholizmusról.
A film egy társadalom lelkének tükre. Ennek ismeretében mi tudható arról a társadalomról, amelyik a filmjét nézve nem ismer rá a maga valóságára? Minden bizonnyal az, hogy hamis életelveket vall. Így ha egy nép tartósan hazudik magának, a színészeinek hazugságokat kell eljátszaniuk – a magyar filmgyártásnak harminc éve telt ezzel. Aki itt élt, jól ismeri azt a zsigerekig ható hamisságot, ami a romlás korának mozivásznaira vetült. Ki ne tudná felidézni annak csalhatatlan érzetét, hogy akit egy magyar film jelenetében lát, az nem a cselekmény hőse, hanem az őt hamis színészkedéssel alakító stábtag? Ami az SZDSZ volt a politikában, az volt ez a minőségű filmgyártás a kultúrában. Egyikért sem kár.
Annak, hogy ez a sötét korszak mára legalább részben lezárult, a legfőbb jelképe Thuróczy Szabolcs, aki túlzás nélkül forradalmasította a magyar nyelvű mozgóképes színjátszást, és aki valamennyi alakításával azt demonstrálja, hogy a Grunwalsky-féle, kelkáposzta-főzeléktől bűzlő, bérházak gangjain Eszenyi Enikő hangján rikácsoló hazugságkultúra pusztítása után lehet újra magyar nyelvű filmszerepet hitelesen eljátszani. Nem állítom, hogy Thuróczy egyedül világítja be alakításaival a hazai filmszínészet éjsötétjét, ahogy azt sem tagadom, hogy ehhez a fényhez egykor Andrew G. Vajna lámpaolaja is kellett – a filmgyártás mindenesetre tagadhatatlanul kitört a válságból, Thuróczy Szabolcs pedig már legalább egy évtizede a legnagyobb magyar filmszínész, akinél cselekmények álmodói állnak sorba, hogy a játékán keresztül a magyarság közös tudattalanjából valóságosságot merítsenek. Thuróczy a nagy nemzedék óta megint akkora karizmával van jelen a színen, hogy alakja körül a celluloidszalag megperzselődik. Ki kell emelnem továbbá Polgár Tamás kimagasló játékát Pali szerepében: Thuróczy partnereként több ízben is úgy magára vonja a figyelmet, ahogy a hazai mezőnyben kevesen képesek. Összességében ez a film mestermunka. Egy unalmas perce nincs, semmi pátosz, semmi giccs, viszont akkora erejű dráma olyan alakításokkal, hogy attól a néző zavarból szégyenbe, nyomorúságból szomorúságba esik. És semmi hamisság.
Thuróczy Szabolcs: A gyógyszert kellene bevenni, nem Brüsszelt
„Elképzelhető”, hogy később majd a színész is ott lesz Magyar Péter színpadán. Beszélgettünk még a Tisza Pártról, apátiáról, karaktergyilkos propagandáról és a filmes lehetőségekről. Interjú!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/45. számában jelent meg november 8-án.
