Talán ünneprontásnak tűnhet a koronavírus-járvány második hullámát szóba hozni, amikor alig néhány hete örülhetünk a hétköznapi élet visszanyert szabadságának, s az egészségügyi veszélyhelyzet hivatalosan nemrég ért véget. Ám politikai szempontból egyáltalán nem mellékes kérdés, hogyan készülnek a közélet szereplői a fertőzések esetleges újbóli felfutására.
Magáért beszél, hogy az éppen zajló nemzeti konzultáció első kérdése is arra vonatkozik, ki milyen intézkedéséket tartana indokoltnak a járvány újabb hulláma esetén. Nem mintha a Fidesz a „konzultáció” alapján szeretné megismerni az állampolgárok álláspontját – arra ott vannak a hatalmas összegekből készülő, a belső körnek szóló közvélemény-kutatások. De érzékelhető az igyekezet, hogy amennyiben szükség lesz rá, a kormány ne csak azt mondhassa el, hogy az emberek érdekében cselekszik, hanem azt is, hogy olyan döntéseket hoz, amelyek összhangban vannak az elképzeléseikkel és elvárásaikkal.
Az iskolabezárások ügyében egyetlen nap alatt végrehajtott száznyolcvan fokos fordulat óta nyilvánvaló, hogy Orbán Viktor igenis tekintettel van a közvélemény nyomására: ezért döntött eredeti terveivel szemben a szigorúbb korlátozások mellett. Jól látható azonban, hogy a közvélemény ma már épp az ellenkező irányba tájolná be a kormány politikáját. Magyarország viszonylag kevés halálos áldozattal vészelte át az első hullámot, de a relatíve sikeresnek mondható járványkezelés sokakban azt az érzést keltheti, hogy nálunk nem volt igazán komoly járvány, így a mindennapi életet érintő korlátozások túlzónak bizonyultak.
Emlékezetes, hogy a márciusi-áprilisi fegyelmezettséget követően hogyan kezdtek hozzá májustól az emberek az otthon maradás és a távolságtartás gyakorlatának spontán lebontásához, amit aztán a kormányzati nyitás követett. Az eddigi tapasztalatok tükrében egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy ősszel már az iskolabezárás gondolata váltana ki olyan ellenérzéseket a lakosságból, amilyeneket tavasszal még annak a halogatása váltott ki.
Ebből kiindulva leginkább arra lehet számítani, hogy a megbetegedések számának ismételt megugrása esetén Orbán Viktor egy kevesebb korlátozással járó, a sokat emlegetett svéd modellhez közelebb álló megoldást választana. Ezt diktálná a magyar gazdaság állapota is, amely a kormányzati hurráoptimizmus ellenére aligha bírná ki nagyobb megrázkódtatások nélkül az élet újbóli megállását.
Ennek is meglennének azonban a maga kockázatai. Ha ugyanis komolyra fordulna a helyzet, és a második hullám több áldozatot követelne az elsőnél, az könnyen úgy képződhetne le a választók szemében, mint aminek elsődleges oka a kormány megváltozott védekezési politikája. Éppen ezért nem volna meglepő, ha egy majdani második hullám esetén a kormány – szemben az eddigiekkel – sokkal nagyobb hangsúlyt fektetne annak a kommunikálására, hogy a védekezés során valójában csak az emberek akaratát hajtja végre, és nem tesz mást, mint amit a választók elvárnak tőle.
Az ellenzék ebben a versenyben hátrányból indul, pedig kezdetben ez még nem így látszott. Az ellenzéki sajtó már akkor komolyan vette a vírust, amikor a kormánypárti lapok még nemzetközi média-összeesküvésről írtak, és az ellenzéki pártok hamar korlátozásokat követeltek. Mindez március közepén még összhangban volt a közvélemény alakulásával, de amint a kormányzat is beleállt a korlátozásokba, az ellenzéknek nem maradt más, mint hogy rálicitáljon erre, és még drasztikusabb intézkedéseket szorgalmazzon. Ezen az alapállásán az ellenzéki pártok többsége szinte a végsőkig nem is változtatott: amikor a kormány „tetőzésről” és az ország újraindításáról beszélt, az ellenzéktől azt hallhattuk, hogy Orbán Viktor a gazdaságot helyezi az emberi élet elé.
Vagyis míg kétségtelen, hogy a pálya lejtése nem az ellenzéknek kedvez, és a mondandója nehezen jut el a társadalom széles rétegeihez, addig azt is hozzá kell tenni, hogy ami eljutott, az májusra már egyre kevésbé volt köszönő viszonyban a választók valóságérzékelésével, legalábbis a hazai járványhelyzetet illetően.
Egy esetleges második hullámnak viszont az ellenzék is felkészültebben nézhet elébe. Egyrészt az eddigi tapasztalatok alapján kiforrottabb elképzelése lehet arról, milyen volna a szerinte követendő egészségügyi védekezés. Másrészt – ami ennél sokkal fontosabb – jóval kidolgozottabb koncepcióval állhat elő azzal kapcsolatban, mit kellene tenni azok érdekében, akik a járványhelyzet gazdasági veszteseinek sorában találják magukat.
Ráadásul ez nemcsak lehetséges, hanem bizonyos értelemben kötelező is: még ha országos szinten továbbra is a Fidesz lesz cselekvőhelyzetben, az ellenzéknek tudnia kell valami érvényeset mondani arról, mit csinálna jobban. Hiszen ha ez nem történik meg, ha az ellenzéki pártok megint csak kullogni fognak a kormányzati tematizálás után, akkor egyre nehezebb lesz érveket találni amellett, miért szavazzon bárki is rájuk. Hacsak akkora nem lesz a baj, hogy rövid úton maga alá temeti a Fideszt, de ilyet mégsem kívánhat az ember Magyarországnak.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/26. számában jelent meg június 26-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy digitálisan! És, hogy miről olvashat még a 26. számban? Itt megnézheti!
