Mindazok számára, akik figyelemmel kísérik a hazai közélet történéseit, a „kétharmad” már rég nem puszta matematikai fogalom, hanem az Orbán-rendszer egyfajta szimbóluma. Egyfelől annak születése az egyetlen párt által megszerzett alkotmányozó többséghez köthető, amely lehetővé tette az 1989-es demokratikus átmenet során kialakult politikai struktúra gyökeres átalakítását, kritikus szemmel nézve kisiklatását.
Másfelől a látványosan testre szabott választási szabályok mellett újra és újra megszerzett kétharmados többség a rendszer stabilitásának záloga. A 2014-es és különösen a 2018-as parlamenti választás valódi tétje az ellenzéki pártok számára a fideszes kétharmad megakadályozása volt, az pedig, hogy ezt a viszonylag reális célt sem voltak képesek elérni, egyértelművé tette, hogy Orbán Viktor tényleg egyeduralkodóvá vált a magyar politikában.
Éppen ezért mindig szimbolikus határpontot jelent, amikor a Fidesznek – még ha csak időlegesen is – meginog a kétharmada. Így volt ez 2015 februárjában, amikor a veszprémi időközi választáson a kormányoldal hosszú idő után először szenvedett egyértelmű vereséget, elveszítve ezzel alkotmányozó többségét. És bizonyos értelemben így van ez most is, amikor a fideszes Koncz Ferenc tragikus közúti balesete következtében a kormánypárti frakció létszáma 132 főre csökkent, a megüresedett mandátum betöltésére pedig megint csak időközi választást kell kiírni.
Egy-egy ilyen esemény rávilágít arra, hogy a legszilárdabbnak gondolt rendszer sem megingathatatlan; hogy a politika – vagy általában véve az élet – mindig tartogat olyan fordulatokat, amelyek felülírják az addigi status quót és legalább elméleti esélyt kínálnak a változásra, az elmozdulásra.
Érdemes azonban szem előtt tartani, hogy a határpont ezúttal valóban szimbolikus, ahogy az esély is csak elméleti. Nem csupán azért, mert a szóban forgó borsodi körzet egyáltalán nem könnyű terep az ellenzék számára, amelynek – 2015 legelejével szemben – nem egy negatív spirálban lévő, hanem egy, a járványhelyzetben megerősödött Fidesszel kell szembenéznie.
És nem is csupán azért, mert a kétharmad formális elvesztése jelen állás szerint nem járna együtt annak technikai elvesztésével: a kormány továbbra is számíthatna a német kisebbségi képviselő, Ritter Imre voksára, ahogy adott esetben a Mi Hazánkat erősítő független képviselőkére is (annak persze különös akusztikája lenne, ha a sarkalatos törvények elfogadása a „hivatalos” szélsőjobb támogatásán múlna). Ennél fontosabb,
hogy már van tapasztalatunk arról, mekkora megrázkódtatást jelent Orbán Viktor számára, ha kormányzás közben veszíti el a kétharmadot: lényegében semekkorát.
Sőt talán azt sem túlzás kijelenteni, hogy a Fidesz – mint szavazatmaximalizáló gépezet – mai állapotának kialakulása a kétharmad elvesztéséhez köthető. Bár hajlamosak vagyunk az elmúlt tíz évet egyfajta monolitikus egészként szemlélni, a kormánypárt kommunikációjának 2015 tavaszáig még volt köze a magyar állampolgárok mindennapi valóságához, időnként akár annak összetettségéhez is.
A planetáris-civilizatorikus veszélyekkel hadakozó, mindenre egyetlen megfejtést kínáló (Soros!) és mindezt puszta tőmondatokban kommunikáló Fidesz a szimbolikus veszteségre adott reakcióként született. Ahogy legalább részben erre adott reakció volt a permanens kormányzati valósághajlító kampány és a teljességgel kézivezérelt revolvermédia életre hívása is. Ebben a tekintetben az ellenzék sokat ünnepelt 2015. februári időközi sikere pirruszi győzelemnek bizonyult: Orbán Viktor megmutatta, nincs szüksége kétharmadra ahhoz, hogy újra kétharmadot szerezzen.
Bizonyos értelemben tehát teljesen mindegy, hogy a Fidesznek 133 képviselője van-e a parlamentben vagy mondjuk 123, az orbáni gépezet így is, úgy is olajozottan működik. A kétharmad elvesztésének – mármint technikai és nem pusztán formális értelemben – ezért leginkább abból a szempontból lenne jelentősége, hogy a kormányoldal nem tudná kénye-kedve szerint megváltoztatni a választások szabályait.
Hiszen az ellenzéki pártok választási felkészülését számos egyéb tényezőn kívül az is hátráltatja, hogy sohasem lehetnek biztosak benne: ha egyik nap elköteleződnek egy adott forgatókönyv mellett, nem rukkol-e elő másnap azzal ellentétes rendelkezésekkel a Fidesz. Vagyis az alkotmányozó többség hiánya azt garantálná, aminek egy épkézláb demokráciában magától értetődőnek kellene lennie: a politikai verseny játékszabályainak kiszámíthatóságát.
Ezt leszámítva a kétharmad meglétének vagy hiányának főként lélektani jelentősége van. Az is egyre kisebb. 2019 októberében kiderült, hogy kétharmados többség ide vagy oda, megfelelő stratégiával az ellenzék versenyképesnek bizonyulhat a Fidesszel szemben. Ahogy a koronavírus-válság idején sem az alkotmányozó többség kedvezett a kormánynak, hanem az, hogy az ellenzéknek látványosan nem volt semmiféle stratégiai elképzelése a helyzet (politikai) kezeléséről.
Az országgyűlési képviselők arányánál tehát sokkal fontosabb a befektetett politikai munka aránya. Legalábbis amíg nem a 2022-es választás eredményéről beszélünk; ha ugyanis azon a Fidesz megint kétharmadot szerezne, az minden valószínűség szerint a ma ismert ellenzék végét jelentené.
Pápay György Több a zászló című rovatának elemzéseit itt olvashatja.
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/29. számában jelenik meg július 17-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/29. számban? Itt megnézheti!
