Forgács István és Vona Gábor az egyre több helyen többségbe kerülő cigányság polgárosításáról, bentlakásos iskolákról és a problémák szőnyeg alá söpréséről.
Dévényi István
Most arról fogok írni, hogy milyen kövérnek lenni. Volt szerencsém ugyanis. És gyűlöltem.
A kövér tábornokoktól undorodó Orbán Viktort lekövérező Karácsony Gergelyt lezsiráfozták. Kell még valamit mondanom, „Ildikó”?
Ha nyitva a szemed, úgy gurulsz be Ózdra feldúltan, hogy miért Magyarország egyik legszebb részében zajlik újkori történelmünk legfájdalmasabb társadalmi drámája. Riport!
AstraZenecát öt percen belül, Sinopharmot és Szputnyikot másnap délelőtt bökethetnék magamba.
Nem a propaganda kibocsátóinak viselkedése igazán elkeserítő, hanem a célközönség reakciója.
Igen, volt olyan hely is, ahova egymagam nem mentem volna el, ahol nem álltam volna meg fényes nappal sem.
Bármit csinálnék, bármivel foglalkoznék, ahol ez a nép alkotóelemeire esik szét, és már csak egy-egy kedves, derék emberrel kell bíbelődni akár főzdésként, akár vendéglátósként, akárhogyan.
Mintha az lenne a gránitszilárdságú mondás, hogy hat esztendeje újkori demokráciánk legfényesebb fénykorát éljük. Ehhez képest meg olyan települések csipkézik Borsod térképét (és nem csak azt), amelyek egyes részein nappal sem állnék meg.
És tudják, mi a legnagyobb tanulság a koronavírus okozta megbetegedésben? Nem, nem az. És az sem. Hanem, hogy mennyire magára hagyja az állam a polgárait.
Egy intenzíves nővér, egy szakápoló és egy posztcovidos tünetektől szenvedő beteg mutatja meg a gépfegyverekkel őrzött valóságot.
Nagyszékelyt, ahol jó értelemben véve állt meg az élet, látni kell. Videóriport!