Itt van nekünk Hatvanpuszta, az új magyar, vagy inkább újmagyar Versailles, ahol csak az impozáns könyvtárszoba polcaira többskodányi forintokat méltóztat elkölteni a nagyságos kormányfő legszűkebb köre.
Dévényi István
Szabad-e leállni, kiszállni, amikor fenyegetnek, megaláznak, leütnek embereket, csak mert mások?
Ami néhány napja még a normalitás legfontosabb kelléke volt, de olyannyira, hogy már azért rád morrantak, ha fáziskésve rántottad fel a boltba lépve, immáron az tesz különccé.
Betonba öntött eurómilliárdok, házalapokba fordított családtámogatás, na, kisötösért ki mondja meg, hogy minek fogja felvinni az árát?
Szurkolni bitang jó dolog. Engem erre ugyan nem a fociválogatott, hanem a kerületi amatőr, nagyjából és egészében a szülők által fenntartott fiúkadettkosárlabda-klubocska országos sikere tanított meg.
Szlovákiába belépéskor egyetlen egyenruhással se találkoztunk. Már majdnem visszafordultam, hogy talán nincs is nyitva az átkelő, vagy mit tudom én, rosszul, rossz felé kanyarodtam, ez nem is az a forgalmi sáv, akkora volt a kihaltság.
Akármikor és akárhogyan. Csak időnként nehezebb szeretni.
Újságíró-palántaként bírtam Kövér Lászlót, mindazt, amit és ahogy akkoriban képviselt. Amolyan rendes, agyalós, kicsit megkeseredett bölcsész csávónak tűnt, akivel jól meg lehet inni egy pofa sört, vagy kettőt. Ma meg…
Ahogyan a különböző pártok, táboraik és mindenféle egyéb vonzáskörzetük összebarmolta a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus záró, pápai szentmiséjét, az hungarikumgyanús.
Valahogy úgy alakul, hogy a megtakarítatlan szülinapos körül mindenki súlyos milliárdossá lesz. Hát kell ennél szebb ajándék?
Már csak ezért is jó móka lenne a kormányváltás: hadd bizonyítsák a hölgyek, urak, hogy tényleg megy nekik a saját lábon állás.
Az ügyeletes recepciós a szokásossal próbálkozik, hogy hát ilyen a sürgősségi. Csönd. Önmaguk elé meredő nők és férfiak.