Az oltás gyors volt, észre se vettem, igazából pont elkezdtem volna rákészülni, amikor mondták, hogy kész, mehetek. És várakozástalan, hiszen miután hazánk megnyerte az oltakoztatási rövidtávú Európa-bajnokságot, villámgyorsan be is vonultunk az öltözőbe pihenni, úgyhogy nincs tömeg, odamész, egyből megkapod, ennyike.
És mivel a fél ország túl van rajta, csupán két néplélektani apróságot említenék.
Közeli ismerősömmel folytatott rövid pre-oltás párbeszéd:
– De minek oltatod be magad most, amikor már sehova se kell?
– Mert nem akarom elkapni ezt a szutykot.
– Ja, tényleg.
Oltást követően lendületből indultam útnak, mert tudom, hogy nem szoktam rosszul lenni a szuritól. Úgy öt perc séta után kezdett gyanús lenni, hogy valami nem stimmelhet velem, mert a szemből jövők hosszasan bámulnak a fizimiskámba. Okés, ideje lenne borotválkozni, de a rendes szakállasokat se szokás fixírozni, pláne mostanság, amikor újra divatba jött az arcszőrzet. Reggelizni nem reggeliztem, nem billeghet tehát parizer és/vagy pirosarany törmelék a szám szegletében. És akkor hirtelen megvilágosodtam:
Rajtam maradt a maszk.
Ami néhány napja még a normalitás legfontosabb kelléke volt, de olyannyira, hogy már azért rád morrantak, ha fáziskésve rántottad fel a boltba lépve, immáron az tesz különccé.
A normális a nem normális, és viszont, ide-oda covid-pingpong.
És hol van még a vége. Ha egyáltalán.
Olvasna még Dévényi Istvántól? Kattintson!
