A regnáló kormányt valósággal megrendítette Szájer József hajmeresztő története. Sajnos még inkább, mint egy-két nappal korábban a Demeter Szilárd cikke kapcsán keletkezett felzúdulás. Sajnos, mert a második összehasonlíthatatlanul súlyosabb: az emberség, a kultúra, Európa megtagadása. Pusztító gondolat; anti-világ. Az első mögött nincs gondolat csak emberi gyarlóság. S ha azt is gondolja valaki, hogy az elkövető megérdemelte a szinte drámaíró tollára kívánkozó bukást, nem lehet nem szánni az embert, akinek egész élete egyetlen perc alatt összeomlott.
Keveseket érdekel azonban a tragédia. Más foglalkoztatja az embereket. A nép mulat: ezerszámra gyártja a mémeket, karikatúrákat, vicceket – meri-e bárki is állítani, hogy el nem neveti magát a jobban sikerültek láttán? – az ellenzék ujjong, mert érezhetően komoly léket kapott a kormány hajója; a hatalomnak pedig lázasan forog az agya; egymást kergetik a gondolatok, hogy miképpen lehetne minimalizálni a károkat.
„Hallgassuk el az egészet; azok, akiket információs karanténba zártunk, ne tudják meg azt, ami legkínosabb!” „Nem megy! Minden ezzel van tele. Főleg azok a fránya karikatúrák. Tele szájjal röhögnek rajta még leghűségesebb híveink is.” Hát igen, az emberek (ki)nevetni akarása valóban megzabolázhatatlan.
„Kenjük a rá „büsszelre”, a német – vagy ki tudja melyik – titkosszolgálatra!” „Jaj, az még rosszabb! Abból azt vonják le maguknak az emberek, hogy most megmutatták nekünk, hogy nem ugrálhatunk többé.” Való igaz: Szívmelengető érzés, hogy „Kossuth Lajos azt üzente” – de csak addig míg ki nem derül, hogy „Merkel mama az üzente”. A Kádár által belénk táplált pavlovi reflex azt parancsolja, hogy jobb ilyenkor lekushadni a földre.
„Akkor indítsunk ellentámadást! Mondjuk azt, hogy a másik oldalon még nálunk is nagyobb gazemberek vannak. Mi meleg gruppenszex buliban drogozunk, és menekülnénk az ereszcsatornán? Ők meg pedofilok. Hogy honnan vesszük? Hát bevallották; személyesen, a fülünkbe a hosszú autóúton.” És elindul az akció. Lélegzetelállító, merész nagy koncepció.
Kétségtelen: racionálisan gondolkodó ember aligha veheti komolyan, hogy valaki úgy mellékesen, de röhögve számoljon be sokévi börtönt érdemlő, viselt dolgairól. Vagy ha igen, akkor a hallgatósága is bűntárs. Akkor nekik is minden, de minden belefér; márpedig mintha éppen az lett volna az iránymutatás, hogy „Nekünk ez nem fér bele.” (Bár elmaradt annak tisztázása, hogy mi „nem fér bele”: a homoszexualitás? vagy a gruppenszex? Vagy a 250 eurós büntetést eredményező szabálysértés? Vagy a – nem bizonyított – drogozás?)
És persze az is igaz, hogy kockázatos ezzel előjönni: hiszen volt itt igazi pedofília, de nem azon, hanem ezen az oldalon; bírósági ítélettel lezárva. „Jöhetünk most azzal, hogy húsz éve azt mondta nekem a kocsiban?” „Természetesen a másik oldalon, meg az elfogulatlan hallgatók is mind ki fognak röhögni. De az nem számít. A mieinket kell meggyőzni, a karanténba zártakat. Azokat, akik még mindig nagyon szeretnének hinni. Bennünk már nem lehet, Tudják, hogy gazemberek vagyunk. De arra talán még nyitottak, hogy őket még nálunk is rosszabbnak gondolják. Hogy ne kelljen annyi minden visszavonhatatlant visszavonni vágyniuk: iszonyú indulatokat, családokat, barátságokat szétszakító szavakat, mostanra nevetségessé vált reményeket; és persze a leadott szavazatokat. Reszketve vágynak arra, hogy legalább abba menekülhessenek, hogy a még nagyobb rosszal szemben választottak minket. Erre kell rávenni őket!”
Nos, ez a ráció a Bayer Zsolt által indított rágalmazás mögött. Hideg, gyilkos logika.
És mégsem csak az. Mert érzelem is van mögötte. Hatalmas, legyőzhetetlen érzelem; azon egykori hacostársakkal szemben, akiket nem lehetett megvásárolni. Akik ugyanabból az alomból származtak, de egy drámai pillanatban fontosabbnak tartották a szabadságukat, mint a meggazdagodást, pozíciót, befolyást. Az egykori harcostársak kétféle útját nem lehet jobban megfogalmazni mint ahogy azt Petőfi tette a forradalom küszöbén zseniális vers-párjában. Olvassuk csak!
| A KUTYÁK DALA Süvölt a zivatar A felhős ég alatt; A tél iker fia, Eső és hó szakad. Mi gondunk rá? mienk A konyha szöglete. Kegyelmes jó urunk Helyheztetett ide. S gondunk ételre sincs. Ha gazdánk jóllakék, Marad még asztalán, S mienk a maradék. Az ostor, az igaz, Hogy pattog némelykor, És pattogása fáj, No de: ebcsont beforr. S harag multán urunk Ismét magához int, S mi nyaljuk boldogan Kegyelmes lábait! | A FARKASOK DALA Süvölt a zivatar A felhős ég alatt, A tél iker fia, Eső és hó szakad. Kietlen pusztaság Ez, amelyben lakunk; Nincs egy bokor se', hol Meghúzhatnók magunk. Itt kívül a hideg, Az éhség ott belül, E kettős üldözőnk Kinoz kegyetlenül; S amott a harmadik: A töltött fegyverek. A fehér hóra le Piros vérünk csepeg. Fázunk és éhezünk S átlőve oldalunk, Részünk minden nyomor... De szabadok vagyunk! |
Származhat-e bármiből nagyobb testvérgyűlölet, mint ebből a kétféle döntésből? És mégsem egészen. A farkasok gyűlölhetnék a kutyákat – ha lenne rá idejük, erejük. De hát azt mind fölemészti, hogy szabadon, állandó veszélyben élnek. A kutyák azonban, ők engesztelhetetlenül gyűlölnek. Egyre kényszeresebben rakosgatják egymásra kincseiket, de sehogy nem akar kikerekedni belőle a szabadság ára. Elég a farkasoknak egy elmosódott nyoma, elhaló távoli üvöltése, akár néhány vércseppjük is a havon, hogy fölkavarja lelküket.
Szegény kutyák! Már akkor is, amikor még gond- és gondolattalanul nyújtózkodhatnak a konyha szögletén biztonságos melegben. Éjjel-nappal gyötri őket a kétely, hogy nem életük legrosszabb döntését hozták-e akkor.
És százszor szegény kutyák, amikor először döbbennek rá: a kegyelmes uraság utazni készül; messzi-messzi vidékre. És lehet, hogy soha többé vissza nem tér. Megremeg az ablak, s beáramlik a szobába a csontig ható jeges levegő.
A szerző lelkész