Tiszta Balkán és western az egész!

A 38652-es számú Piroska vonat utas nélkül gördül be Godisára. Mélyen megül itt a csend az állomáson, amely egyébként igen messzire fekszik a hozzá tartozó településtől, Mindszentgodisától. A várótermen jól látszik, hogy régen járt itt bárki is: alkoholos filcnek – vagy a mostanában trendi tagelésnek – itt nyoma sincs; régimódi, körzős karistolások díszítik az itt felejtett asztalt, a mellékhelyiséget szabályosan birtokba vette a gaz, úgyhogy már nem is vesződnek a megmentésével, egy királykék műanyag mobilvécét tettek a helyére.

Nem ér hát minket készületlenül, amikor tényleg üresen érkezik meg Dombóvár felől a szerelvény. Magyarhertelendig nem száll fel senki, így a 47-es vonalon csak mi zötyögünk fotós kollégámmal, na meg persze a kalauz, aki a mellényén jókora kitűzőt visel, rajta ez a felirat: „kamera által megfigyelt terület”.

Van hát időnk és módunk a tájban gyönyörködni: a sok helyütt síp­csontközépig érő, sárguló gazzal benőtt sínpárt vaddisznóalagutakkal megszakított erdős terület veszi körbe, itt szinte betolakodóként hat az egyetlen szerelvényből álló Piroska vonat is. Ahol pedig ritkábban állnak a fák, ott azonnal a mögöttük hullámzó hegyeket, dombokat, völgyeket kezdjük vizslatni.

Kalányos Józsefné örül neki, hogy Magyarhertelenden megáll a vonat: dolgozni megy vele a szomszédos Magyarszékre. „Kényszermegoldás” ez most neki, mert rossz az autójuk, egyébként nem igazán jár a 38652-essel, ahogy szinte senki sem a falujában. Az ok prózai, az állomás itt is nagyon messze fekszik a falutól. Na és persze nincs is túl jó állapotban, a menetrendet ismertető tábla kidöntve fekszik a pozdorjalapokkal fedett ablakú, elhordott teraszú állomás épülete mellett. A kitört ablak szilánkjai meg-megcsillannak egy tujabokorban, az új, de már megtépett menetrend – amely a koronavírus-járványra hivatkozva mindössze egyetlen vonatpárból áll – pedig a szétrúgott ajtótakaróra lett kifüggesztve.

– Biztos hanyatt vágja magát, aki meglátja ezt az állomást. Hát tiszta Balkán és western az egész! És pont egy ilyen turistafaluban! – mondja ezt már Magyarhertelend közepén méltatlankodva János. Ő akkor szembesült vele, hogy települése hogyan fogadja a vasúttal érkezőket, amikor a lánya elé ment ki az állomásra.

A 47-es vonal mentén egyébként nem az fő probléma, hogy a Dombóvártól Komlóig közlekedő járat mennyire ritkán jár. Pedig 2009-ben, Bajnai Gordon kormányának intézkedése nyomán még kikerült a godisai állomásra egy tábla, amely „mély fájdalommal” hirdette, hogy „fennállásának 113. évében” a mellékvonalon megszűnik a személyszállítás. Az utolsó szerelvény pedig gyász­koszorúval zötyögte végig az utolsó 36 kilométerét.

Tavaly ősszel még azért gyűlt össze több ezer aláírás, hogy az ezen a vonalon elhelyezkedő Sásdon, illetve Pincehelyen újra megálljon a Budapestről Pécsre tartó intercity járat. A helyzet faramuci. Ugyanis, ha úgy vesszük, a MÁV egy másik kérést teljesített, amikor megállás nélkül küldte át a településeken szerelvényeit: így tették gyorsabbá a járatot, amelynek lassúsága miatt szintén rengeteget panaszkodtak a főváros és Baranya között közlekedők. Spóroltak vele tizenkét percet, úgyhogy a menetidő két és háromnegyed órára rövidült.

– Sokan panaszkodtak, hogy nehéz Komlóra eljutni. Akinek nincs kocsija, annak például kevés az a kétórányi idő, amíg, mondjuk, piaci napokon visszaindul Dombóvár felé a vonat – s megjegyezi, hiába vannak félóránként buszok a hiányzó munkahelyek miatt „el van nyomva a vidék”.

Az „elnyomás” itt dátumhoz is köthető: 2000 januárjában történt Komlón az a tragikus változás, amelyet az azóta eltelt két évtizedben sem sikerült kihevernie a városnak. Ekkor zárt be a bánya, amely a szó minden értelmében nagyvárost csinált az ötszáz lelkes kis faluból. A vasútállomáson is látszik, hogy nagyobb forgalomra tervezték: szinte elveszik a sínek között a beguruló Piroskánk, amelynek rózsaszín kendővel integetve szalutál a vécés néni. Van ideje mókázni, hiszen senki nincs az épületben a személyzeten kívül. Az utasok errefelé inkább buszra várnak.

– Elég sok minden megváltozott – állapítja meg a Komlóhoz csatolt Mecsekjános vasútállomása mellett álldogáló férfi. Egykoron bányász volt ő is, most a városgazdálkodásnál dolgozik. Ő sem a vonatra vár, csak ide beszélte meg a céges fuvart a kollégáival. – Kevés itt a munka. Régen nem volt elég a vonatra egy kocsi, annyian jöttek-mentek a környező falvakból. Ma már inkább csak a buszon szoktak lenni, de azon sem sokan – mondja egykedvűen a férfi, akinek bozontos szakálla mögött csak akkor jelenik meg egy apró mosoly, amikor arról faggatjuk, mi hiányzik neki a legjobban a bánya időszakából. – Sokkal több buli volt, koncertek, diszkó, minden, amit el lehet képzelni – emlékszik vissza, majd szinte kötelességtudatból, muszájból teszi hozzá: „meg hát többet ért a pénz”.

Molnár Ferenc a mecsekjánosi sorompóval szemben lakik. Harminc éve él a sínekkel szemben, de nem ült még vonaton, mert olyan ritkán jár. Amikor felvetjük neki, hogy akkor sem hiányzott-e neki a vasút, amikor 2009 végétől 2010 decemberéig szünetelt a személyszállítás, elkerekedett szemmel kérdez vissza: „Nem is emlékszem, tényleg olyan sokáig nem járt?” Molnár Ferenc egyébként a bánya gépkocsiüzemében dolgozott „annak idején”.
– Más világ volt akkor?
– Hát persze – közli, és ha csak egy másodpercre is, de ugyanolyan boldog felhőtlenség terül el az arcán, mint a kertjében strázsáló kerti törpe ábrázatán.

Találni szép számmal – vagy ahogy János fogalmaz Magyarhertelenden, „dögivel” – felhőtlenül boldog embereket. Ők azok a németek és hollandok, akik felfedezték maguknak a Dunántúlt, és „királyként élnek itt az ottani nyugdíjukból”.

Mi Kampékkal beszélgetünk el angolul és kézzel-lábbal. A vonat abszolút nem érdekli őket, ajkukat biggyesztve rázzák a fejüket, amikor szóba hozzuk. Ám ezzel együtt is úgy látják, hogy mind Magyarhertelend, mind a környék „very okay”. Ellentétben az otthonukkal, ahol rengeteg a bűncselekmény, és a lakhatásuk is drágább volt, mint itt. Majd azt mutatják, mennyire csendes és nyugodt itt minden.

– Many people come here – mondják zárásként, amit a szomszédos Bodolyabéren csak megerősíteni tud Unginé. Neki is Hollandiából jött ide a szomszédja, de őt nem a bűnök, hanem a víz kergette a baranyai dombok alá: közel lakott ugyanis az illető a tengerhez, és rendszeresen elöntötte házát a víz. Bodolyabéren, ebben a „felkapott faluban” ez nem fenyeget. Vasút is van, meg busz, sőt falubusz is, utóbbival viszik a helyieket a komlói piacra például.
– És a vasút? – kérdezzük Unginét.
– Jaj, hát azzal nem jár itt senki. Oda nem lehet eljutni – jelenti ki, a vasútállomásra célozva. Valóban, az állomás itt is meglehetősen messze van a településtől, ezzel azonban még elbír két erős láb. Csakhogy erre csordogál a Baranya-csatorna is, és a híd, amely átvezet felette, csak néhány keskeny acélpallóból áll. Ráadásul még egy totemoszlopként magasodó betontömböt is beástak elé, sőt némi cseréptörmelék is került az oda vezető útra.

Pataki Sándorné polgármester azt mesélte, hogy tényleg senki nem jár a vasúttal, de azért ők pályáztak a Magyar falu programban egy új hídra, ám sajnos nem nyertek. Önerejük viszont nincs elég az átkelőre. Talán, majd ha elkészül valamikor egy tervben lévő kerékpárút, akkor lesz egy letérő és hozzá egy gyaloghíd is.

Bodolyabér mindenesetre hiába lett felkapott, az állomásán megállt az idő. A Metallica együttes tagjai­nak nevét például egészen biztos, hogy 2001 előtt fújták fel az állomást pótló, betonelemekből álló miniszarkofágra – Jason Newstedt ugyanis azóta nem basszusgitározik a zenekarban –, a sínek egyik oldalán már egészen a földbe süppedt, és meg is dőlt a kőkereszt, a másikon pedig már sárgul az állomást benövő gaz, úgy egy hete kaszálhatták le.

Valószínűleg akkor járt itt előttünk ember utoljára.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/38. számában jelent meg szeptember 18-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/38. számban? Itt megnézheti.