A mezőhegyesi vasútállomás hatos számú vágányát lepi be a leghosszabb szárú kóró. El is bizonytalanodunk egy pillanatra, hogy valóban innen indul-e majd az Újszegedre tartó 37014-es járat. Cipőnkkel húzzuk el a sínekre hajló gazt, de még mindig nehezen hisszük, hogy ide hamarosan befut egy szerelvény. Nem is a lábunk elé táruló rozsdás foltok bizonytalanítanak el igazán, inkább az, amit felnézve pillantunk meg. A monarchikus hangulatot árasztó állomáson mintha megállt volna az idő.
(...)
– Meg akarják szüntetni a vonalat? – kérdezzük, de emberünk legyint, mondván, „meg akarták szüntetni már a Bajnaiék is”, pedig szerinte a kényelmes vasút jó volna, mert „ez lenne a jövő, de nem kell már senkinek, annyira tönkretették”. Aztán ahogy beszélgetünk, kiderül, hogy igazából a vasúttal nem történt más, mint „hozzáromlott” a közállapotokhoz.
(...)
– Talán ha megcsinálják Makóra a tram-traint, de az nem az én életemben lesz – latolgatja. A maszk alatt is mosolyog, majd egy laza kézmozdulattal kimutat a romos végállomást övező, erdős részre: ezen menne Makóra. Lenézünk: elhanyagolt sínpár fekszik ott is. A tram-trainről egyébként általános szkepszissel nyilatkozott mindenki, akivel beszéltünk. Alighanem azért, mert a projekthez újjá kellene építeni az 1944- ben lebombázott déli Tisza-hidat. Orbán Viktor ugyan ígéretet tett erre három esztendeje, ám aki ma kilátogat akár a hídfő maradványához, vagy akár a közelében fekvő újszegedi kényszervégállomásra, az aligha lesz optimista a látottaktól.
A teljes riportot elolvashatja a Magyar Hang november 6-án megjelent 2020/45. számában.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/45. számban? Itt megnézheti!
