Boldizsár Tiborék baksi háza még nem csipog. Ez azt jelenti, hogy a feltöltőkártyás villanyórájukon öt kilowattnál több áram van. Ha ez alá csökken a felhasználható mennyiség, akkor olyan hangos csipogás indul be, hogy azt az utcán is meghallani.
– Kábé tizenöt másodpercenként szólal meg. Valahogy úgy, hogy pity… pity… – próbálja nagy szüneteket tartva utánozni a vészjósló, magas hangot a csongrádi zsáktelepülésen élő házigazdánk. Tibor világéletében segédmunkásként dolgozott, főleg térkövezéseken és építkezéseken. Felesége, Julianna pedig napszámosként helyezkedett el a közeli földeken. A kelő nappal kelt, a nyugvó nappal feküdt. A kétezer lelkes Bakson szinte minden háztartásban ez a felállás. Tibor kinyújtja fekete gumikesztyűbe rejtett ujjait, úgy magyarázza:
– Mi a kis családommal nem vagyunk sem fölül, sem középen, sem alul; valahol a középső és a legalsó szint között helyezkedünk el.
Tiborék hét gyermeket nevelnek, akiknek nem győzik mondani: az iskola az első. Minden megtesznek azért, hogy jól menjen nekik a tanulás. Rendes ruhába járatták őket, még arra is figyeltek, hogy benti cipőjük is legyen. Most Mira lányuk készül az iskolába, aki már nemcsak a saját, a testvérei nevét is le tudja írni. Legidősebb fiaikat, Ádámot és Tibort pedig felvették a középiskolába: informatikusnak és rendőrnek tanulnak majd.
– Azt akarom megmutatni, lehet, hogy csak homokszemek vagyunk a sivatagban, de bizony a romák között is van olyan, aki akar, és az el is jut egyről a kettőre – mondja Tibor. Háta mögött áll a család háza, az udvaron egy autó. Konyhájuk ablaka az udvarra néz, le kellene cserélni, télen ugyanis ujjnyi vastag rajta jég. Az autó félre van parkolva, s tulajdonképpen még sincs használaton kívül: tetején jókora üvegekben kovászos uborka érlelődik. Jól látszik, hogy keményen dolgozó, tisztességes, de a mindennapokkal azért igencsak megküzdő emberek laknak itt.
– Egyik napról a másikra jött a vírus, és a vállalkozók nem kaptak semmilyen alapanyagot, úgyhogy leálltak a cégek, leálltunk hát mi is – Vázolja fel. Nem fejezi be. Mivel maszkot visel, csak a szemét látom. Szomorú a tekintete.
– Tulajdonképpen a nullára estünk vissza – egészíti ki Julianna. Nem érti egyébként, hogyan lehet munkaerőhiány a földeken: ha ő sem kap munkát, úgy, hogy „kicsi gyerekkora óta napszámos”.
– Be vagyunk zárva az otthonunkba, dolgozni nem tudok hova menni, távmunkában, interneten nem tudok téglát rakodni – mondja Tibor. Julianna pedig ugyancsak nem tud home offi ce-ból paradicsomozni. Ezért aztán bármilyen munkát elvállalnának, az eddigi 1000–1200, illetve 800–1000 helyett akár 500 forintos órabérért is elmennének dolgozni, néhány napos alkalmi munkára is, „csak tudjunk a gyerekeknek kenyeret adni, meg feltölteni a kártyát”. A villanyórájukra céloznak, amelyen beszélgetésünk idején volt „úgy 8-9 kilowattnyi áram”. Vagyis hamarosan 5 kilowattnyi alá csökken, és akkor elkezd csipogni. Most tizenegyen laknak itt, mert a legidősebb fiú is kénytelen volt hazaköltözni: pincér volt Szegeden, de a járvány miatt hazajött ő is, a felesége is.
Ezt az állapotot nevezi Rostás Aranka és Búza Károly, a Fényhozók Alapítvány két munkatársa energia- vagy áramszegénységnek. Civil szervezetüknek több településen is vannak aktivistái, így gyorsfelmérésük szerint a környéken 30 családból 10 küzd hasonló gondokkal, mint a Boldizsár család. De vannak más számaik is: Rostás Aranka például azt a 2017-es Eurostat-felmérést említi, mely szerint mintegy 196 ezer gyerek él Magyarországon áramszegénységben, vagy áram nélkül és persze ez érvényes a szüleikre is.
– A mélyszegénységben élőktől egyedül a reményt tudta elvenni a járványt kísérő recesszió. Ám attól tartunk, hogy most nagyon sokan kerülnek még hozzájuk hasonló körülmények közé. Még több lesz az olyan kilátástalan helyzetben lévő család, amely csak egyetlen dolgot lehet tenni: valahogy túlélni a napot – mondja Aranka. Búza Károly szerint nagy bajban lesznek majd azok is, akik a kikapcsolási moratórium miatt most nem fizetik a rezsiszámlákat. Később ugyanis nem fogják tudni előteremteni azt a pénzt, amit utólag a megemelkedett áramfogyasztásra kell fordítani. Károly egy szlovákiai kimutatásra hivatkozva arra hívja fel a figyelmet, hogy a kényszerű otthonlét miatt a rezsi akár 40 százalékkal is megemelkedhet.
– Így aztán – hiába írunk 2020-at – XVIII–XIX. századi szintre kerülnek vissza az emberek, akiknek ráadásul rengeteg egyéb gondjuk is van – mondja. A Fényhozók azt szeretnék, hogy a kormány találjon megoldást annak a mintegy 100 ezer család gondjára, amely feltöltőkártyás villanyórával rendelkezik. Rájuk ugyanis nem vonatkozik a kikapcsolási moratórium, ám ha nincs pénzük, áramuk sincs. Mivel jellemzően a legszegényebb, legkiszolgáltatottabb emberek élnek ilyen ingatlanokban, s most jó eséllyel elvesztették a munkájukat, a szervezet azt javasolja, hogy heti pár ezer forintot írjanak jóvá a családok kártyáján.
– Különben egész utcák fognak csipogni, és az hangosabb lesz, mint a madárcsicsergés – jósolja Károly. Ijesztő a jövő, de a jelen is az: Aranka ismer olyan családot, ahol már egy ideje gyertyával és zseblámpával világítanak.
– Még gyertyát sem bírok venni – szól közbe Tibor, aki felvázolja, hogy egy családon belül is milyen problémákat okoz az áram, vagyis hát inkább a munka hiánya. Hiszen ha lenne mit dolgoznia, akkor nem is lenne ekkora bajban. Ezt már mosolyogva mondja. Látom, mert levette közben a maszkját. Nem kapott benne levegőt. – Ha szégyen, ha nem, hogy ne legyenek sötétségben, a vizet melegítő bojlert kihúztam. A fürdést most úgy oldjuk meg, hogy a gázon melegítünk vizet a gyerekeknek. Ebben még nem volt részük, de sajnos most ennek is eljött az ideje – kezd bele Tibor a láncreakció ecsetelésébe. Közben Szintia kislányuk egy karperec homokba szóródott apró, rózsaszín golyóit kezdi összeszedni. Elszakadt a cérna, amire fel voltak fűzve, azért gurultak szét. Láncreakció ez is.
Julianna ezalatt arról beszél, hogy szerencsére jó idő van, mert nem lenne miből fát venniük. Viszont gondot is okoz, mert ha főz, akkor a megmaradt ételt be kell tenni a hűtőbe. Ami pedig árammal működik, tehát fogyaszt is. Tiborék most havonta 105 ezer forintból gazdálkodnak, de úgy hogy „hitelbe isznak”. Mármint vizet. Így aztán hitelbe is fürdenek. Az összrezsi a bevételük felét elviszi, marad hát nagyjából egy közmunkásbérnyi pénzük a megélhetésre – 11 embernek.
– Olyan még nem fordult elő, ami a minap. Éppen adtam a cipőt a kislányomra, amikor mondta, hogy szorítja. Azelőtt ilyenkor elmentünk, és vettünk volna neki egy újat – azonban nem úgy fejezi be, hogy „most nem tudunk”. Hanem hogy „szép cipői voltak”.
Nem jut most az ablak cseréjére sem pénz, és arra sincs forrásuk, hogy a házuk mellett álló hatalmas területet felszántassák és bevessék. Mert ezt is eltervezték, de sajnos most nem engedhetik meg maguknak. Tizenhatezer-ötszáz forint lenne. A legjobban a két telefon töltése miatt okoz nekik gondot az áramszegénység. Először is, ha lemerül a készülék, akkor nem tudnak álláshirdetést böngészni. A fő probléma viszont az, hogy a digitális oktatáshoz a hét gyermek csak ezt a két telefont tudja használni. Így aztán folyamatosan töltőn vannak: eszik az áramot. A szülők azonban semmiképp sem szeretnék, hogy a gyerekek kimaradjanak az oktatásból. És nem is maradnak: Ádám épp az érkezésünk előtt felelt ötösre magyarból.
– Mi volt a feladat?
– Versmondás.
Ádám Radnóti Miklós Nem tudhatom című versét szavalta az egyik okostelefonba a kettő közül. És mivel Boldizsárék villanyórája még nem csipog, így szépen végigment a felelet. Elhangozhatott hát az is, hogy „nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg”.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/18. számában jelent meg.
