Idén lenne százéves az európai képzőművészet jelentős alakja, Reigl Judit festőművész. A centenáriumot több hazai és nemzetközi múzeum is kiállítással ünnepli: a Szépművészeti Múzeumban szeptember 24-éig volt látható a Haláltánc című tárlat, amely a mester utolsó rajzsorozatát, az esendőség és mulandóság naplószerű feldolgozását mutatta be a múzeum gyűjteményben őrzött alkotások, Fra Angelico, Dürer, Leonardo, ifjabb Hans Holbein, Gottfried Libalt, Delacroix egy-egy olyan képe mellett, mely sokat jelentett Reigl Juditnak. Mindeközben a művész legismertebb alkotói korszakának műveiből, az 1950-es és 1980-as évek absztrakt és figuratív festményeiből válogat a berlini Neue Nationalgalerie, míg a Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár október végéig látható időszaki tárlata a kettő között meghúzódó időszakot helyezi a középpontba, azt a periódust, amikor az emberábrázolás létfontosságú lett Reigl művészetében.
Művészi pályájának egymást követő – vagy átfedő, a ráfestések miatt sokszor egymást lefedő – korszakait Reigl folyamatként értelmezte. Így vall erről a Csillapíthatatlanul szomjazzák a végtelent című önéletrajzi kötetben, melyet Gát János, a két hazai kiállítás egyik kurátora jegyzett le. „A festészetem fejlődése: keresem az utat, hogy továbbmehessek. Ez az utam, nincs cél, csak állomások vannak. Az ember mindig úton van. Mindhalálig. Néha tíz éven át folytattam egy sorozatot, átélve, ahogy fejlődik, ahogy tisztul szinte észrevétlenül. Néha húsz, harminc, ötven kép után jutok el valahova. Lassan alakul, igyekszem ellenőrizni, de nem mindig sikerül. Hetven évig álmodtam arról, mit kell festenem, amikor felébredek.”
Öntörvényű emberként Reigl Juditnak nem volt más útja, mint kitörni a keretek közül. Minden szempontból bátran vállalta a legnagyobb nehézségeket a szabadságért, hogy a saját törvényei szerint élhessen, alkothasson. Ezért maradt kívül az avantgárdon, és nem tartozott egyetlen iskolához vagy irányzathoz sem. Festőként számára nem létezett különbség absztrakció és figurativitás között, mindkettő ugyanúgy belőle fakadt, a külső szemlélő azonban úgy értelmezheti, képein a formák, írásjelek és gesztusok egyre inkább antropomorffá váltak. Festői látásmódjára nagy hatást gyakoroltak az elődök: Michelangelo freskói, a Lázár feltámasztását megörökítő római katakombafestmény vagy a lascaux-i barlangrajzok vizuális tapasztalatai egyaránt tetten érhetők a mostani kiállításon látható egyes sorozatok, így az Ember, a Lepel–kódfejtés, illetve a Bejárat-Kijárat munkáin is.
A Kiscelli Múzeum templomterét ezek az egymásra rétegződő, lebegő testek uralják, csöndet és elmélyült figyelmet követelve maguknak. Különleges univerzumukban mintha a tér és idő egyaránt megszűnne, a néző is úgy zuhan a végtelenbe, szakad ki földi mivoltából, mint a vászonképeken és mennyezetről lógó lepleken megjelenő alakok. Bár torzókat látunk, mégis mintha túlnőnének a nekik kiszabott kereten, a vásznon. Pont úgy, ahogy az Egy test többes számban képein, ahol „mindenkit ábrázol mindenhol egyszerre”, a szemlélődő mintegy eggyé válik a levitáló alakokkal. „Ritkán, nagyon ritkán megtörténik, hogy festés közben a test pontos, tökéletes eszközzé válik. Tanúvá, aki meglepve, sőt csodálattal érzi meg az Egyetemesség, az Időnkívüliség – az Időtlenség mint Vagyok – berobbanását az Itt és Mostba” – írta az egyik francia folyóiratban megjelent tanulmányában.
A két létállapot közötti határ megismerése és vizuális megjelenítése személyes érintettsége okán egész pályáján foglalkoztatta Reigl Juditot. A lázári motívum művészetének meghatározó eleme lett: édesapját az első világháborúban egy robbanás betemette, három napig feküdt a halmok alatt, mire kiásták. Bár sikerült túlélnie a borzalmakat, de súlyos szívbetegségtől szenvedett egy évtizeddel későbbi halálig. „Ezek a testek az égben nem függetlenek a mennybemenetel vagy a feltámadás ikonográfiájától. Az én alapvető problémám a megjelenés, eltűnés” – vallotta. Ez a gondolatiság leginkább a New York, 2001. szeptember 11. című képen érhető tetten. A lángoló ikertornyok közt zuhanó alak „függőleges gomolygása” – ahogy saját maga megfogalmazta – a halálnak kiszolgáltatott ember elkeseredett küzdelmének megrendítő ábrázolása. A New York, 2001. szeptember 11-ét követően című képpár azonban feloldozást ad, az elveszettség érzését a remény váltja fel. A testek itt már nem zuhannak, hanem emelkednek, a halált a feltámadás követi.
Szárnyalás – Vol – Flight. Reigl Judit figurális festészete. Kurátorok: Cserba Júlia, Gát János és Róka Enikő. Kiscelli Múzeum, október 27-éig.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2023/37. számában jelent meg szeptember 15-én.
