Érdemes-e ragaszkodni a kötelező papi nőtlenséghez?

Mindeddig példátlan eset történt a Vatikánban: Ferenc pápa egy volt bíborost, Theodore McCarrick nyugalmazott washingtoni érseket kiskorúak és szeminaristák zaklatása, megrontása miatt eltiltott a papi működéstől. Ugyanazon héten nyilvánította bűnösnek pedofília miatt az ausztrál bíróság a Vatikán korábban harmadik legbefolyásosabb emberét, George Pell bíborost. Az ügyek nyomán újra előtérbe került néhány fontos kérdés: érdemes-e ragaszkodni a kötelező papi nőtlenséghez? Kapcsolatba hozható-e egymással a cölibátus ténye és a paphiány, illetve az ismétlődő szexuális botrányok sora?

A hazai paphiányról szóló szikár statisztikai adatok megdöbbentőek. A problémával először a hetvenes években – a korábbi időszakokban inkább „papi bőségről” beszélhetünk – szembesülhetett a magyar klérus. A helyzet 1985 és 1989 között szinte válságosra fordult; akkoriban évente átlagosan több mint hatvan fővel csökkent a papi hivatást gyakorlók száma.

Beer Miklós: Nem dughatjuk homokba a fejünket | Magyar Hang

A váci püspök számára az idei karácsony fő üzenete a szegénység, kiszolgáltatottság problémájának átérzése. A teljes interjú.

A kedvezőtlen tendenciát ugyan a rendszerváltozás időlegesen lelassította (1998-ban 2741 pap szolgált), ám az apadás hamarosan felgyorsult. Míg 2005-ben 2576, addig 2015-ben már csupán 2110 pap működött az országban (1733 egyházmegyés és 377 szerzetes pap); a klérus átlagéletkora 60 év. (A fogyás egyébként átlagosan 40 fő esztendőnként.) Nemcsak el-, illetve kiöregszik a papság, de egyre kevesebb a szeminarista is: az ezredfordulón még 420-an készültek a papi hivatásra, számuk 2018-ra nagyjából a felére olvadt. (2014-ben 37, 2016-ban viszont csupán 27 papszentelés volt.) Ha a tendencia nem változik meg, akkor a hazai plébániai rendszer belátható időn

Tradicionalisták és kipróbált családosok

A hazai állapot megfelel a nyugat-európai trendeknek. A La Croix című francia katolikus napilap nemrégiben arról cikkezett, hogy az utóbbi egy év alatt Franciaországban 133-ról 114-re csökkent a szentelések száma. Drámaibb a helyzet Németországban: 2018-ban csupán 61 új papot szenteltek (2015-ben – ez az eddigi mélypont – 58-at; a klérus létszáma 1990 és 2016 között húszezerről 13 856-ra olvadt, a működő plébániák száma pedig 23 százalékkal csökkent.)

Az adatokból három érdekes jelenséget is kiolvashatunk. A La Croix azt írja, Franciaországban egyre többen választják a papi hivatást érett fővel, 35-40 évesen. Elgondolkodtató az is, hogy a papi hivatások száma nem csökken, hanem kifejezetten növekszik az úgynevezett tradicionalista közösségekben. Ők egyrészt az 1970 előtti római (más szóval tridenti) rítus alapján miséznek (ennek széleskörű lehetőségét még XVI. Benedek teremtette meg), másrészt a liturgikuson túl egyéb hagyományokhoz, így a cölibátushoz is határozottan ragaszkodnak. (A 2018-ban szentelt francia papok mintegy ötöde tradicionalista.) Tanulságos a német klérus körében a nőtlenség kérdéséről végzett felmérés is, több mint kétharmaduk pozitívan ítélte meg a cölibátust, csupán egynyolcaduk állította, hogy a nőtlenség komoly gondot okoz számára. Közel 60 százalékuk ma is a cölebsz életmódot választaná.

Urbán József: Le kell bontani a szekértáborokat | Magyar Hang

„Ellen kell állni annak a kísértésnek, hogy a pulpitust, pozíciónkat felnőttek kioktatására használjuk.” Interjú.

Hogy a felmérés mennyire tekinthető reprezentatívnak, azt nem tudni. Thomas Sternberg, a német püspöki kar világiakból álló tanácsadói testületének, a Német Katolikusok Központi Bizottságának elnöke mindenesetre a radikális lépésben látja a megoldást. „Hamarosan olyan katasztrofális mértékben fognak hiányozni a papok, hogy nem lesz nagyobb problémánk ennél” – nyilatkozta a Welt am Sonntagnak. Gyógyírként olyan megoldásokra kényszerülhet a német egyház, „amelyekre eddig gondolni sem mertünk”. Sternberg szerint a katolikus szóhasználatban viri probatiként emlegetett „kipróbált” (vagyis a feladatra méltó, példamutató életet élő) nős férfiakat kell pappá szentelni. Az ötlet régi, új viszont az a határozottság, ahogy a katolikus világi vezető a kérdéshez viszonyul. Felesleges Róma engedélyét megvárni, kész helyzet elé kell állítani az egyházvezetést – véli –, amely a jelenlegi súlyos körülmények között feltehetően nem is nagyon tiltakozna, idővel pedig megbékélne a helyzettel. A feladathoz persze szükség lenne egy bátor püspökre is.

A súlyos paphiányt egyelőre azonban másként enyhítik: egyrészt sokkal több laikus lát el korábban kizárólag papinak számító feladatot. Míg Európában 1977-ben még csupán 21, addig 1986-ban 521, 1995-ben pedig már 1017 plébániát vezetett laikus. Ezek legnagyobb része házasságra lehetőséget kapó állandó diakónus (ők misét nem, de azt helyettesítő igeliturgiát tarthatnak és áldoztathatnak is). Másrészt Európában ugyan drámaian fogy a papság, ám az egész világot tekintve egyáltalán nem rossz a helyzet, sőt az ezredforduló óta a papi hivatások száma emelkedik, ami leginkább Afrikának, Ázsiának (itt öt év alatt 15 százalékkal nőtt a papok száma) és Latin-Amerikának köszönhető.

Egyre több pap érkezik szolgálni Németországba, leginkább Indiából és a szomszédos, hagyományos katolicizmusát őrző Lengyelországból. „…egyszer nősültnek” Magyarországon jelenleg 125 laikus lát el plébániai feladatot, legtöbben, mintegy 34-en a Beer Miklós vezette Váci Egyházmegyében. A püspök ugyanakkor továbblépne. A megoldást ő is a viri probatik felszentelésében látná. Ahogy a katolikus Szemlélek blognak nyilatkozta: „Nyolc–tíz egyházközségbe egyszerűen nem tudok papot küldeni. Ezt a toldozgatást, foltozgatást már nem lehet tovább folytatni, hogy akár külföldről, Lengyelországból, Indiából papokat várunk. Nekünk kell megtalálni azokat az embereket, akikre rá lehet bízni egy egyházközség vezetését. Olyat, aki hiteles, szép családi életet él. […] A pappá szentelés egy távlati lépés lenne.”

Hogy mennyiben, milyen módon teológiai kérdés a cölibátus, ebből adódóan pedig kötelezővé tehető-e, arról gyakorlatilag kétezer éve vitatkozik a nyugati egyház. (Néhány példa: az első ezredforduló idején bekövetkezett lelki megújulás szellemében – nem függetlenül a clunyi bencések hatásától – az első lateráni zsinat érvénytelennek nyilvánította a papi házasságokat. A reformációt követő tridenti zsinaton a bíborosok megszavazták a kötelező cölibátus feloldását, a pápa azonban a nőtlenség megtartása mellett határozott. Hasonló viták jellemezték a XX. század második felét, a II. vatikáni zsinatot követő időszakot.)

A kötelező cölibátus melletti bibliai érvek egyik legfontosabbja Máté evangéliumában található. Jézus a többnyire házasságban élő apostolokhoz szólva egyrészt elítéli a válást és újraházasodást, másrészt a házaséletről szólva annyit mond, hogy „van aki a mennyek országáért önként lemond róla”. (Mt 19,12) A papságra készülőknél – a felfogás képviselői szerint – Istentől, a Mennyek Országától megérintve tehát eleve kizárt a választás lehetősége.

A cölibátus önkéntességét helyesnek tartók egyrészt a nőtlen Pál apostol szavára hivatkoznak: „Szeretném ugyanis, ha mindnyájan olyanok volnátok, mint én magam, de hát mindenki saját ajándékát kapta Istentől, az egyik ilyet, a másik olyat.” (1Kor 7,7) Igaz ugyanakkor: „A nőtlennek arra van gondja, ami az Úré”, míg a nős „világi dolgokkal törődik”. (1Kor 7,32-33) Pál másutt ezt mondja: „A püspöknek azonban feddhetetlennek, egyszer nősültnek, józannak, megfontoltnak, mértéktartónak, vendégszeretőnek és a tanításra rátermettnek kell lennie. […] Saját családjának legyen jó gondviselője, aki gyermekeit fegyelemre és teljes tisztességre neveli.” (1Tim 3,2.)

A cölibátus szakrális állapot, amely tehát önként vállalható, a papok nősülése, nős emberek szentelése pedig sokkal inkább egyházjogi ügy. Jól mutatja ezt – szól az érvelés – a katolikus egyházon belül a görögkatolikus papok helyzete, akik – történelmi hagyományaik miatt – házasodhatnak. (Nem mellesleg a Pál által is hangsúlyozott példás családi élet legalább olyan terheket jelent, mint a nőtlen állapot.) A gyakorlat tehát katolikus szempontból elfogadható, működik is.

Papok és buszsofőrök

Az elméleti disputákon túl a hétköznapokban sokszor egészen profán, kifejezetten méltatlan kényszerhelyzetekkel találkozhatunk. Nem egy püspökség fizet tartásdíjat papi gyerekek után, ugyanakkor a nagy paphiány következtében szemet hunynak az esetek felett – csak botrány ne legyen. Holott az egyházjog – ha a papírt nézzük – nem egyszerűen bűnnek, hanem bűncselekménynek kezeli a cölibátuskötelezettség megszegését, súlyosbító körülménynek a nyilvános botrányt, a „bűnben való megátalkodottságot”.

Ennek fényében is érdekes volt annak az elöljárói által pontosan ismert pécsi egyházmegyés atyának a Zaol.hu-n 1,5 éve megjelent interjúja, aki harmadik gyereke megszületése után nem sokkal, hatalmas belső kínokat megélve az egyházi rendből való „kiugrást” választotta. Ahogy a gyerekek nőttek „egyre inkább úgy éreztem, hogy mellettük és az édesanyjuk mellett a helyem. Döntenem kellett: a papi hivatást vagy a családot választom? Utóbbit választottam. Úgy gondolom, hogy több mint fél év elteltével visszatekintve helyes döntés volt. S annak idején, amikor megosztottam az elöljáróimmal, miképpen határoztam, akkor azt mondták: az egyházmegye számára ez mindenképpen veszteség, de erkölcsi szempontból a legjobb választás volt. Sokáig vívódtam, amíg erre jutottam, mert én kora fiatalságomtól fogva papnak készültem.”

Beer Miklós püspök a változtatásról mint hosszú távú feladatról beszélt. A cölibátuskötelezettség feloldása, egyúttal a viri probatik felszentelése azért sem lehet hirtelen döntés kérdése, mert meg kell teremteni hozzá az egyházon belüli – ma szinte teljesen hiányzó – konszenzust. „Az sem elhanyagolható nehézség – írja Gárdonyi Máté plébános, teológiai tanár a Magyar Narancsban az ezredforduló utáni tanulmányában –, hogy a jelenleg normatív papi életforma átalakítása a legmélyebbre ható strukturális változásokat indíthatná el az egész világegyház szintjén (tehát a helyzet nem ugyanaz, mint a nemzeti szerveződésű protestáns vagy ortodox egyházaknál). Az egyes földrészek és országok eltérő adottságai miatt pedig a megkívánt konszenzus csak lassan alakulhat ki.”

A papi pedofília és a cölibátus között általános érvényű összefüggést keresni viszont akkor sem volna helyes, ha egyéni esetek ezt alátámasztják. Már csak azért sem, ismét Gárdonyi plébánost idézve, mert „amerikai szakértők szerint a pedofil bűncselekményekben érintettek aránya a papok körében nem magasabb, mint más foglalkozási ágakban.” A lényegi különbség az, hogy „míg egy pedofil buszsofőr ügyében senkinek nem jut eszébe bíróság elé citálni a vállalatot, a katolikus egyház sajátos – mondhatnánk: archaikus – struktúrájában a pap az egész egyházat reprezentálja.”

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/9. számában jelent meg, 2019. március 1-jén.

Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/9. Magyar Hangban? Itt megnézheti.