Nem Gyurcsány, hanem Orbán kezeli az időgépet

Az EP-választás után kialakult lélektani helyzet alapvetően különbözik a tavaly áprilisitól az ellenzéki térfélen. Bizonyos pártok szavazói számára legalábbis mindenképpen. Míg az országgyűlési választás után a mérhetetlen csalódottság és apátia egyesítette a kormányellenes tábort, addig most – a Fidesz nyomasztó fölénye ellenére – egyes ellenzéki választók kisebb győzelmet ünnepelhettek, miközben mások talán még kilátástalanabbnak érzik a jövőt.

Nem kell Gyurcsány-fóbiásnak lenni ahhoz, hogy belássuk: mivel a volt miniszterelnök a hazai közélet legmegosztóbb szereplőinek egyike, pártja váratlan erősödésének lesznek politikai következményei. Különösen úgy, hogy a választás másik nagy nyertesében, a Momentumban sokan nem a DK ellenzéki ellenerejét, hanem annak természetes szövetségesét látják. Ezt a kérdést az idő fogja eldönteni: a Momentum akár arra is kísérletet tehet, hogy megpróbáljon az „antigyurcsányista” szavazók számára alternatívát kínálni – óhatatlanul is élezve ezzel az ellenzéken belüli feszültségeket. De dönthet úgy is, hogy inkább az együttműködést preferáló széles szavazóréteg igényeinek próbál megfelelni, űrt hagyva ezzel az ellenzék nem balliberális térfelén, amelyet akár a Jobbik, akár új, önmagukat a „régi baloldallal” szemben definiáló szereplők próbálhatnak betölteni.

Szemben azokkal a véleményekkel, amelyek az ellenzék töredezettségének végét olvassák ki a választás eredményéből, meglehetősen nehéz elképzelni, hogy a magyar politikát – annak ellenzéki vetületét is – régóta meghatározó törésvonal egyik napról a másikra semmivé legyen. Az, hogyan viszonyulunk a „rég elmúlt nyolc év” meghatározó szereplőihez – akikben egyesek (joggal vagy sem) a korábbi negyven év örököseit látják –, továbbra is fontos identitásképző elem. És ez voltaképpen természetes is. Ami nem természetes, hogy most a Gyurcsány Ferenc ellenzékeként született pártok szavazóinak kell eldönteniük, lehet-e tűzzel harcolni a tűz ellen: akár az erősödő DK-val is együttműködni Orbán Viktor egyeduralmával szemben.

Fontos azonban hozzátenni: az, hogy ez a természetellenes helyzet kialakult, nem Gyurcsány Ferenc, de még csak nem is általában véve a régi baloldal felelőssége. Hanem Orbán Viktoré és a Fideszé. Ők alakították úgy a hazai politikai verseny szabályait – méghozzá egyoldalúan és pillanatnyi érdekeiktől vezérelten –, hogy az előttük kormányzó erők itt maradjanak velünk, és ma is ugyanazok a kérdések (most épp: Orbán vagy Gyurcsány?) határozzák meg a közéletet.

Bármennyire elcsépelten hangozzék is, ennek kulcsa a választási rendszer. Az arányos választási rendszerek többpárti parlamentek kialakulását teszik lehetővé gyakori koalíciós kényszerrel, míg a győztest erősítő választási rendszerek általában kétpárti struktúrához vezetnek. A rendszerváltás után kidolgozott szisztémának nem volt ennyire egyértelmű karaktere: először több szereplőnek engedett belépést a politikai színtérre, majd a kilencvenes évek végére kialakult a politikai bal–jobb váltógazdaság, vagyis egy (kvázi) kétpárti modell. A 2010-es választás azonban nemcsak az MSZP váltópárti szerepének vetett véget, hanem a kétosztatúságnak is: a korábbi szereplők mellett két új párt, a Jobbik és az LMP is bejutott a parlamentbe, ami – mint azt Orbán Viktor már a választás előtt pontosan látta – újra többpólusúvá tette a politikai teret.

Ezt az összetett társadalmi valóságot kényszerítette vissza a Fidesz egy kétpárti keretbe. A 2014-es második kétharmad végképp világossá tette, hogy az egyéni választókerületek jelentőségét növelő és a győztest egyéb módokon „kompenzáló”

új választási rendszerben az ellenzéki pártoknak csak bizonyos fokú együttműködés esetén van esélyük a kormányoldallal szemben.

Így viszont senki sem tudta kifutni a maga pályáját, s minden újabb szereplő nyitásra kényszerült a régi baloldal felé: ez a dilemma őrölte fel az LMP-t, ebbe bukott bele az Együtt–Párbeszéd, és részben ez vezetett a Jobbik mostani gyengüléséhez. Innentől pedig a Momentumnak kell folyton a visszapillantó tükröt néznie, hogy se túl közel ne legyen a DK-hoz, se túl távol tőle.

Orbán Viktor legsúlyosabb politikai bűneinek egyike, hogy hatalmának hosszú távú megtartása érdekében – a választási rendszert eszközként használva – megakasztotta a közéleti folyamatok szerves alakulását, konzerválva ezzel a „bukott baloldal” pozícióit és a magyar politika évtizedes törésvonalait. Aki május 26-án este úgy érezte, hirtelen újra a kétezres évek közepén találta magát, annak tudnia kell: nem Gyurcsány, hanem Orbán kezeli az időgépet.

Ebből viszont az következik, hogy

nem lehet és nem is kell egyenlő távolságot tartani Orbántól és Gyurcsánytól.

Jelenthet komoly lelkiismereti kérdést, hogyan is viszonyuljunk a Gyurcsány-párthoz, de ami miatt ez a kérdés egyáltalán felmerül, az az Orbán-rendszer. Amíg az utóbbi meg nem bukik, addig nem lesz tisztességes politikai verseny, amelyben a pártok megőrizhetnék saját arcélüket, és végre saját szavazóik érdekeit, értékeit képviselhetnék.

Legyőzni tehát Orbánt kell, míg Gyurcsányt legfeljebb ellensúlyozni.

Persze az utóbbi sem csekély politikai feladat – s hogy erre ki lesz képes az ellenzéki térfélen, az most igencsak égető kérdés sokunk számára.

A Publicisztika rovatban megjelent véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/23. számában jelent meg, 2019. június 7-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/23. számban? Itt megnézheti!