A Gyíkkirály visszatér

A kilencvenes évek elején jártam egyetemre. Olyan volt az az időszak, mint amikor egy régóta lezárt lakásban egyszer csak kinyitják az ablakokat, és hagyják, hadd áramoljon befelé mindaz, ami addig kint rekedt. Hirtelen rácsodálkoztunk a világ sokszínűségére és kiszámíthatatlanságára. A lehetőségek megszaporodtak, velük együtt a veszélyek is nőttek. Az a hatalom, amely addig olyan erővel szorította a kezünket, hogy lépni se tudtunk tőle, egyszeriben megszűnt, és mi tétován tipegtünk az ismeretlen felé. Akkor jelentkeztek az első igazán forró nyarak, és már nemcsak a távoli, egzotikusnak számító országokban dörögtek a fegyverek, hanem a közvetlen közelünkben. Közben az egekbe szökött az infláció, a Parlamentben és a sajtóban elhangoztak az első gyilkos szócsaták, de az, hogy a futballválogatott kikapott Izlandtól, még óriási meglepetésnek számított. Ez volt az utcai pultokról árusított puhafedeles könyvek virágkora, az állami tévében végtelenített üzemmódban főműsoridőben a Szomszédokat és Dallast adták, a kollégiumokban és az egyetemi bulikon pedig szólt a Doors.

A kultikus amerikai együttes azt követően tért vissza a köztudatba, hogy 1991 tavaszán bemutatták Oliver Stone The Doors című filmjét. A premiert a banda énekese, Jim Morrison halálának 20. évfordulójához közelítve időzítették. Jó eséllyel ez volt az első ilyen jellegű rocktörténeti zenés film, amelynek hatására aztán valóságos Doors-láz robbant ki szerte a világon. Az együttes rövidre szabott, 1967 és 1971 közötti fennállása idején főleg saját hazájában, de azért azon kívül is nagy népszerűségnek örvendett. Az igazat megvallva Morrison halála nem jelentette rögtön a Doors végét: a megmaradt három tag még két albumot csinált frontembere nélkül (akihez hasonlóan az úgynevezett 27-esek hírhedt és tragikus klubjához tartozik az ugyancsak ennyi idősen távozott Brian Jones, Jimi Hendrix, Janis Joplin, vagy éppenséggel Kurt Cobain és Amy Winehouse is), ám azok sem esztétikai, sem kereskedelmi téren nem számítottak sikeresnek. Hamar el is felejtették őket – csakúgy, mint a Doors többi lemezét. A zenekar visszakerült oda, ahonnét jött: a szubkultúrába, underground rétegzenének számított, vájt fülű alternatívok hallgatták.

Egészen a kilencvenes évek elejéig, amikor is a film hatására ismét vásárolni kezdték a lemezeiket, könyvek jelentek meg róluk (főleg Morrisonról), és a fiatalok Doors-pólóban mászkáltak az utcán. Oliver Stone alkotása azonban a címe ellenére nem annyira az együttesről szólt, hanem sokkal inkább annak frontemberéről (akit a vásznon Val Kilmer formált meg). Persze már a kezdetektől világos volt, hogy Jim Morrison a Doors. Nem véletlen, hogy az a bizonyos két album meg sem közelíti az előzőket, és amikor a 2000-es években a billentyűs Ray Manzarek és a gitáros Bobby Krieger turnézni indult (a dobos John Densmore elvi okokból nem tartott velük), fellépéseik sokkal inkább nosztalgikus hakniknak hatottak, mint Doors-koncertnek.

1971 tavaszán Jim Morrison azért hagyta ott együttesét és vele Amerikát, hogy Európában az lehessen, ami mindig szeretett volna lenni: költő. Párizsba költözött, a bohém művészek ősi fővárosába. Ott érte néhány héttel később, máig nem teljesen tisztázott körülmények között a halál. A Pere-Lachaise temetőben helyezték örök nyugalomra, oda, ahol mások mellett Apollinaire-t, Balzacot, Moliere-t, Proustot és Oscar Wilde-ot is. A túlvilágról Morrison bizonyára jólesően figyeli, hogy földi porhüvelye eme irodalmi nagyságokéval közös földben lehet. Ennek ellenére máig megmaradt annak, ami ellen élete utolsó hónapjaiban leginkább tiltakozott, és amitől végül megpróbált elmenekülni: karizmatikus rocksztárnak, akinek arcmása már a lemezborítókon is kiemelkedett a többi bandatagéhoz képest, és akinek kócos fürtökkel övezett markáns vonásait pólókra nyomják.

A Doors sajátos módon ötvözte a kabaré, a sanzon és a rock and roll világát, virtuóz muzsikusok híján is egyedi hangzást teremtett. A dalszövegekben pedig kétségkívül számtalan költői kép és elem megjelenik. Morrison magánkiadásban megjelentette verseit, ám azt már soha nem tudjuk meg, mire ment volna költészetével a Doors nélkül. Ezeket a verseket ugyanis – amelyek egyes elemei, így például a Morrison mitikus alteregójaként megjelenő Gyíkkirály figurája, megjelennek a Doors dalszövegeiben is – ma már nem tudjuk sem értelmezni, sem befogadni anélkül, hogy legalább a képzeletünkben ne szólna a Doors zenéje. Az meg még jobb, ha olvasásuk közben valóságosan is valamelyik kultikus album forog.

Nemrég eljutottam Jim Morrison sírjához. Mi tagadás, a Pere-Lachaise-ben nyugvó számtalan híresség közül az övé érdekelt elsősorban. A sírkövet az elmúlt lassan fél évszázad alatt, de különösen 1991 óta számtalanszor kicserélték. Manapság is el van kerítve, ám ez nem tántorítja el az oda zarándoklókat: virágok borítják, de van rajta néhány fénykép, CD-tok és üres üveg meg sörösdoboz is. Én pedig hazatértem után elővettem a kilencvenes évek elején egy lengyelországi út során vásárolt, valószínűleg nem hivatalos módon kiadott, ám akkor egy egyetemista számára főnyereményként olcsónak számító Doors-kazettáimat.

Benedek Szabolcs Az én hangom mélyebb című sorozatának többi részét itt olvashatja.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/33. számában jelent meg, 2019. augusztus 16-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/33. számban? Itt megnézheti!