Mitől lesz jó a lét, ha csökken a termelés? Lehet, hogy éppen ettől? – ezt a kérdést járták körbe a meghívott előadók a Karátson Gábor Kör és az ELTE Humánökológia Mesterszaka által szervezett Vitatható ökopolitika 2020 című rendezvénysorozat keretében. Az egyetem előadóterme megtelt, ez is jelzi, hogy komoly érdeklődés előzte meg két közgazdásznak, Köves Alexandrának, a Corvinus Egyetem adjunktusának és Tóth Gergelynek, a Kaposvári Egyetem tanárának előadásait.
Mitől lesz jó a lét?
Tóth Gergely arra kereste a választ előadásában, hogy vajon mitől lesz jó a lét, ha csökken a termelés. Az alternatív közgazdászként ismert Tóth Gergely kellő iróniával mindjárt az előadása elején elmondta, nyilván nem az afrikaiakat kellene korlátozni a termelésben.
Előadásának A precíziós gazdálkodás útja címet adta. A precízión azt értette, hogy nem a növekedést kell tagadni. A túlnépesedett Afrikára utalva elmondta, hogy el kellene jutni oda, hogy mindenkinek jusson nyolc évnyi általános iskolának megfelelő tanulási lehetőség, legyen valamilyen hajléka, az asszonyoknak ne kelljen naponta kilométereket gyalogolniuk a vízért. Másoknak viszont kicsit meg kellene állniuk a növekedésben.
Tóth Gergely előadását három részre osztotta: a gazdasági növekedés természetes határairól, az ökonomizmusról, mint az önmagát túlélő értékrendről és az új gazdasági modellről beszélt.
Meddig boldogít a pénz?
A gazdasági növekedés természetes határai kapcsán elsőként az ökológiai határról beszélt, aminek „mutatószáma” az ökolábnyom. Amiről nem csak beszélnek, hanem egy 1961-ben megalkotott, a termékeny földterületet mennyiségét és az úgynevezett biokapacitást figyelembe véve ki is lehet számítani.
Mekkora részét használtuk a bolygónak az elmúlt 12 ezer évben? Száz évvel ezelőttig nagyjából a népesség vitte a növekedést, azért kellett egyre több pénz, jószág és az ezzel járó környezetszennyezés, majd beelőzött a GDP, és azóta már ez a fő faktor, ez nő. A kérdés az, hogy mennyi lenne 9 milliárd embernek elegendő össztermék – merthogy szavai szerint ezen a szinten fog a világ népessége tetőzni pár évtized múlva.
Meddig boldogít a pénz? Egy idő után nem boldogít – folytatta Tóth Gergely, mert meg kell fizetnünk érte az időnkkel, az erkölcsünkkel, mert mégiscsak mi miattunk pusztul a bolygónk. Az egyik számítás szerint 75 ezer dollár az az éves jövedelem, amíg a pénz boldogít, illetve egy magyar közgazdász, Csutora Mária tíz évvel ezelőtti számítása szerint havi 65 ezer forint egy főre jutó nettó jövedelemig mutatható ki a pénz boldogságnövelő hatása. Ez egy megdöbbentően alacsony szám – mondta Tóth Gergely.
Tóth Gergely az extrém jövedelemegyenlőtlenséget nevezte az extrém gyökéroknak, ami előidéz egy csomó más problémát, köztük a környezetpusztítást, a mélyszegénységet.
62 ember
Hány milliárdosnak van annyi vagyona, mint az emberiség szegényebb felének? – erre a kérdésre Tóth Gergely által kivetített diagramon megdöbbentő adatai adtak választ. Ezek szerint 2010-ben 388, 2011-ben 177, 2012-ben 159, 2013-ban 92, 2014-ben 80, míg 2015-ben már csak 62 milliárdos rendelkezett összesen annyi vagyonnal, mint az emberiség szegényebb fele – azaz öt éve már mindössze a világ 62 leggazdagabb emberének vagyona is elegendő volt ahhoz, hogy „lefedje” az emberiség felének vagyonát.
A legfrissebb, Tóth Gergely által ismert adat szerint már csak nyolcan vannak, és nincs köztük Soros György, aki körülbelül a 200. helyen állhat a leggazdagabbak listáján. Miközben naponta 20 ezer ember hal éhen – hívta fel a figyelmet egy statisztikai adatra Tóth Gergely. A NAV adatai alapján akadt olyan magyar ember, aki 2017-ben 1,8 milliárd forint munkajövedelmet vallott be, azaz havi 150 milliós munkajövedelme volt.
A közgazdász szerint optimizmusra adhat okot, hogy nem volt mindig növekedésmánia. Az 1800-as évek végéig az erkölcs korlátozó erővel bírt. A régi paradigmában ma már senki sem hisz, csak az új még nem állt össze, pedig sokan dolgoznak rajta – tette hozzá az egyetemi tanár.
Köves Alexandra ökoközgazdász mindjárt az előadása elején elmondta: ahhoz, hogy a környezeti és társadalmi kihívásoknak meg tudjunk felelni, a rendszerbe kellene belenyúlnunk. Rendszerszintű változás pedig csak akkor következik be, ha sikerül elérnünk annyi embert, ami már kritikus tömegnek számít, ami után már könnyebb lesz az intézményeket is megváltoztatni. Köves Alexandra szerint ezt már elértük, emberek kritikus tömegei félnek ma már attól, hogy milyen lesz a jövőnk. Ma már megkérdőjelezik azokat az alapvetéseket is, amelyek évtizedek, évszázadok óta meghatározóak voltak. Új narratívákra van szükség ahhoz, hogy ezeket a berögzült alapvetéseket megkérdőjelezzük. Sok mindent próbálnak nekünk eladni objektív valóságként, ilyen például az, hogy a növekedésre szükségünk van. Mintha ez egy megkérdőjelezhetetlen objektív valóság lenne, holott ennek nagy része társadalmi konstrukció.
Növekedés kontra fejlődés
Köves Alexandra szerint meg lehet kérdőjelezni azt, hogy a növekedés és a fejlődés egymás szinonimái, hiszen a fejlődésről lehet úgy is gondolkozni, hogy semmi köze nincs a növekedéshez, csak mást kell helyezni a középpontba, nem a gazdasági szempontokat. A közgazdaságtan emberképe, a homo economicus, amely önérdeket követ, hasznot maximalizál és racionális. Biztos, hogy ezek is jellemzőek ránk, de ezeken kívül sok minden más is, amikre nem építünk intézményrendszereket.
Meg lehet kérdőjelezni a technológia megváltó voltát is. A munka például negyven órás munkahetet jelent, holott a munkát lehetne másként is definiálni. A profit valamilyen értékmérő, csakhogy, nem mindegy, milyen értéket mérünk vele. Vagy kérdés az is, hogy a társadalmi elismertség a személyes pénzügyi helyzetünkkel függ-e össze, vagy van-e más dimenziója is. A fenntarthatóságra lemondással tekintünk, ahelyett hogy arról beszélnénk, mit nyerünk vele. A fenntarthatóság nem egyenlő a lemondással – húzta alá Köves Alexandra. Majd idézte Manfred Max-Neef chilei közgazdászt, aki a jó(l)léthez szükségletekként a létfenntartást, a védelmet, a szeretetet, a megértést, a részvételt, a rekreációt, az alkotást, az énazonosságot és a szabadságot nevezte meg. Ezek közül az anyagi jólléthez szorosan a létfenntartás és a védelem kötődik, az anyagi fogyasztáson keresztül a többit is ki lehet elégíteni, de szét is lehet szálazni tőle – mondta Köves Alexandra.
Kiváltható fogyasztás
A nem növekedési mozgalomnak sok olyan javaslata van – tette hozzá –, ami arról szól, hogy ezeknél szükségleteknél a fogyasztást ki lehet mással váltani. Sok alternatív irányzat jelent meg ezen a területen. Köves Alexandra elmondta, hogy ő az ökológiai közgazdaságtant képviseli, azon belül pedig a „nem növekedés” a kutatási területe. A nem növekedés nem arról szól, hogy az önmagáért való növekedés helyére az önmagáért való csökkenés lépjen, mert ez pontosan olyan nonszensz lenne, mint a másik. A kérdés az, hogyan lehetne a kényszerű növekedést kivenni a gazdasági mechanizmusainkból.
Milyen jövőképek vannak? – tette fel a kérdést a közgazdász. Kiemelte a lokalizációt, mondván, hogy próbáljuk meg újra helyivé tenni a fogyasztást és a termelési láncokat. Relokalizációval szerinte nem csak a környezeti terheket lehetne csökkenteni, hanem a felelősségérzetet lehetne kialakítani arra, hogy mit, hogyan termeljünk, mit fogyasszunk. Ehhez az is szükséges, hogy erős közösségek jöjjenek létre, ahol az egymás iránti felelősség is megerősödne.
Hangsúlyozta, hogy a növekedés és a társadalmi igazságosság erősen összefügg egymással, ahhoz, hogy társadalmilag és környezetileg is igazságosabb rendszerekben éljünk, ahhoz biztos, hogy az újraelosztási rendszerekbe is bele kell nyúlni. A tisztességes újraelosztás is része ennek a víziónak. Egy ilyen típusú átmenethez társadalmi párbeszédre, a részvételi demokrácia bizonyos elemeire is szükség van. A gazdasági szereplők hasznot maximalizálnak, és nem látják magukat társadalmi konstrukcióként. Nyilvánvalóan azok. Ezen úgy lehet változtatni Köves Alexandra szerint, ha egy cég nem csupán egy terméket gyárt, hanem egy társadalmi ügyet szolgál.
A verseny köré építettük fel a gazdaságunkat, holott elképzelhető, hogy ennek lennének lazább megoldásai – fogalmazott Köves Alexandra.
A felkért hozzászólók Kajner Péter, az ELTE Humánökológia Mesterképzés óraadó oktatója és Antal Miklós, az MTA-ELTE Lendület New Vision Research Group munkatársa voltak, akiknek sikerült észrevételeikkel élénk vitát kialakítaniuk.
A teljes előadás megtekinthető az alábbi videón:
