Az nem egy Ikarus. Persze, hogy ZIL, pontosan tudom, még szép, nem is azért mondom, hanem, mert öreg buszokat kutattunk, de csak őt találtuk, ott feszített az egykor város a városban budapesti Ikarus-telep, még az is lehet, hogy kellős közepén. Magányos hókotró a kora nyárban, oh, mily kiszámíthatatlan és kegyetlen a gondviselés.
Nem rémlik, hogy kezdődött: egyszer csak zötyögtünk a buszon kétéves fiammal, szigorúan valamelyik ráncajtó mögötti dupla ülésen, és róttuk a megállókat. Ez volt a program játszóterezés helyett, nem én találtam ki, de egyáltalán nem bántam, mert a lakótelepi játszótér a társadalmi lét egyik legkíméletlenebb helyszíne. A többi (is) már történelem, a sok-sok kisebb-nagyobb buszos kaland a nemzetközi találkozóktól a térképen sem található vidéki bontókig végül mind ide, a legszebb szovjet teherautóhoz vezetett. Más ugyanis már nincs itt, a dicső múltra pár lekaparhatatlan helyen fennmaradt Ikarus-felirat utal csupán.
A főbejáratot strázsáló biztonsági őr őszintén megörül nekünk, bámészkodóknak, előbújik az odújából spontán idegenvezetni. Mondom, hogy a buszokat keressük, mert itt egyből balra mindig parkolt néhány, és nem akármilyenek, egy-egy faros, sőt, a 620-as utánfutós is, az ország legkülönbözőbb részeiből ideszállított alig húsz-, harminc esztendős 260, 280-asokra már fel sem kaptuk a fejünket.
Néma tartomány
Nyolc portát számolok, üres mind, eladótábla sincs rajtuk, mert minek, romsor a kocsma és a parókia közti központban.
– Elköltöztek. Jöttek a kínaiak, a buszosok pedig mentek.
Tényleg, hiszen úgy egy éve érkezett a hír, miszerint elkelt a komplexum, kínai befektetők látták meg benne a fantáziát, hogy kereskedelmi, logisztikai központtá alakítsák.
– De alig történik valami, esküszöm, egyetlen melós szokott itt kapirgálni – vigyorog, hamar munka ritkán jó, jut eszembe az utolsó pillanatokra hagyott beadandó dolgozatok önfelmentő filozófiája, összenevetünk.
Azért körbejárunk, mert talán utoljára. Monumentális csarnokokban taposunk bokáig a törmelékben, a korlátok nélküli lépcsősoron az egyik terem kupolájáig jutunk. A ricsajozó madárrajoktól hangos, rozsdásodó fémszerkezetet a természet uralja, az elporladt betonból fa nagyságú cserjék törnek utat a fény felé. Ez már valóban a vég.
Odakint apró, bizalmatlanul morcos küldöttség vár ránk, az új tulajdonos emberei. A férfiak a háttérben maradnak, a valószínűleg tolmács hölgy viszont mellénk szegődik a kínai piacok árusaihoz mérten is súlyosan tört magyarsággal tudakolva ittlétünk okát. Magyarázom, hogy a magyar buszgyártás mennyire fontos, szimbolikus, már-már kegyhelye ez, de vagy nem érti, vagy nem hiszi, hogy amatőr Ikarus-túrát tartunk, úgyhogy az arcára rajzolt kényszermosollyal velünk baktat egy darabig, s csak akkor marad el beszélgetni, amikor belefutunk a valóságosan egyetlen fizikai alkalmazottként lehullott vakolatot lapátoló munkaerőbe.
Senki földjei
Abaúji ismerősömmel beszélgettem úgy két esztendeje. Sorolta a falvakat, ahol szerinte olyan, mintha megszűnt volna a központi hatalom. Azt tanácsolta, inkább ne járjak arrafelé még nappal se.
Bandukolunk ismét kettecskén, negyedóra múltán előbukkan a főkapu, körbeértünk. A semmibe vezető vasúti sín másik végén félig nyitva hagyva pusztuló raktárajtó; ez az állapota lehetett már fénykorában (olyanja sosem volt) is a sorsa, mert egy ideges kéz azt írta rá örök tanulságul: CSÚKD BE!
Végül is nem ez mindannyiunk célja? Bárhogyan is, de nyomot hagyni a világban?
Olvasna még Dévényi Istvántól? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/24. számában jelent meg június 12-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy digitálisan! És, hogy miről olvashat még a 24. számban? Itt megnézheti!
