Párizs az én békönöm, hol kompország Kelet és Nyugat között híddá merevedve őrlődik, és szaggatódik, cibáltatik, miközben összeköt örökkön-örökké. A coach kocsi, a rubik, az kocka, így már a rómaiak is mi voltunk, az első nép a Szíriuszról, mint Jézus, a jász, de mindhiába, hisz magunk vagyunk, mint senki más szerte e világon. És mégis! Nálunk a legtöbb az egy főre eső. Itt a legszebb. Meg legcsípősebb. Legvendégszeretőbbek, ám nem veheted el, és tisztelned kell. És itt béke dúl, és háborús vészhelyzet. Vérünk tiszta német, szlovák, horvát, román, ukrán, ruszin, szerb, szlovén, lengyel, görög, bolgár, örmény és cigány, mi nem keveredünk.
A kopasz oszt, Brüsszel nem szoroz. Bömböl a megafon, limbó-láz. Merre az arra, ha előre megy, nem hátra? Kicsi a tét? Te vagy sötét! Sötét oldal, világos? Mi, magyarok tudjuk, merjük, tesszük. Csapásokat adunk, és csapásokat kapunk. Magyar fürkészők, szevasztok! Magyar portyázók, szevasztok! Íme, a magyar, aki dombra ment föl és hegyről jött le, mégis csúcsra ért.
Csökkenve nő, nem gyűrűzik be, kanyarban előz. Magyarország magyar ország. Volt is, lesz is, az itt a praxis. Adj békét, Uram!
