Simone de Beauvoir könyveinek címeit mindig érdemes fenntartásokkal kezelnünk. Amilyen egyszerűek, általában épp olyan sokrétűek. Rendszerint pedig pont az ellenkezőjéről győz meg minket a szöveg, mint amit a cím állít. A második nem vagy az Egy jó házból való úrilány emlékei után elég csak a magyarul két éve megjelent Szelíd halált említenünk. Ami a végére idáig jutott: „Az ember nem azért hal meg, mert megszületett vagy mert élt, és nem is az öregsége miatt. Az ember valamibe hal bele. (…) Nincs természetes halál: semmi nem természetes, ami velünk történik, hiszen jelenlétünk megkérdőjelezi a világot. Minden ember halandó: de minden ember halála baleset, és még ha az illető tudja és el is fogadja, hogy egyszer meg kell halnia, az elmúlás egy váratlan, erőszakos esemény.”
Érdemes tehát rákérdeznünk az Elválaszthatatlanok címére is. Az önéletrajzi ihletésű regényt soha korábban nem olvashattuk, az írónő elégedetlen volt vele – ami nem jelenti, hogy ne lennének meg a maga értékei. Forrásszövegként pedig annál is fontosabb, hiszen egy olyan barátságról szól, amivel már más kötetekben, leginkább az Egy jó házból való...-ban is találkoztunk.
Olyasféle kötelékről van szó, ami meghatározza az egész életet, nem függetlenül a két embert egymástól erőszakosan elválasztó, tragikusan korai haláltól. Simone de Beauvoir többször is igyekezett feltámasztani barátnőjét, regényeivel igazságot szolgáltatva neki – olvassuk az előszóban. A barátság érzéséhez így hozzákapcsolódik a bűntudaté (neki fiatalon kellett meghalnia, én tovább élhetek), ahogy a hiányé, a múltba vágyódásé is.
Elválaszthatatlanok egymástól, mondják gyakran kisiskolás barátságokra, ez alatt rendszerint egy olyan erős és természetes szövetséget értve, ami felnőttkorban már ritkábban adatik meg számunkra. Mindenki tud mondani egy embert, akivel minden reggel együtt indultak, vagy az egész napot egy padban töltötték, folyton összesúgva, elvonulva, mindent és mindenkit kibeszélve. Később aztán olykor boldogan, máskor keserűen gondolunk vissza ezekre az együtt töltött időkre. Ha a másikat nem is temetjük el, akkor is a veszteség gondolatával kell megküzdenünk.
Érdekes ebből a szempontból, ahogy Beauvoir ábrázolja ezt az elválaszthatatlanságot. Azt, amiről mindig tudjuk, hogy illúzió, de amit a halál végül bizonyos értelemben mégis megvalósít.
Kevés ennél ellentmondásosabb mondat van: „míg a halál el nem választ”. Az élet sokszor valóban elválaszt, de onnantól, hogy elveszítjük a másikat, nem telik el úgy hét (vagy nap), hogy ne gondolnánk rá. Még emlékezhetünk rá, milyen volt, amikor hosszabb időre külön váltunk, és szinte nem is gondoltunk egymásra. Majd újra találkoztunk, és szembesültünk vele, mennyire hiányzott a másik. Eszünkbe jutnak azok a fájdalmak, amik a másikat kínozták, a halál után pedig ezeket felnagyítjuk, az okokat keressük bennük.
Beauvoir barátnője vírusos agyhártyagyulladásban halt meg. Mégis már az előszó is azt sugallja, hogy a valódi ok nem ez: „melyek lehettek azok a prózai okokon jócskán túlmutató események, amiknek a láncolata az egész életét béklyóba verte?” Ezeket a béklyókat a halál mindig más fénytörésbe helyezi: bűnösöket keresünk és okoljuk magunkat is, illetve meggyőződésünkké válik, hogy ami ellen küzdünk, az tényleg ártalmas, megbetegít testet-lelket egyaránt. Miközben tudhatjuk jól, hogy más – akár boldogan – túlél azon keretek között, amiket az élet és a társadalom, a családi közeg lehetővé tesz. A halállal viszont, amiről az említett Szelíd halál is fontos módon beszél, minden lehetséges egyéb kifutás lehetetlenné (és elképzelhetetlenné) válik. Onnantól az ítéletünk megmásíthatatlannak tűnik.
Simone de Beauvoir: Elválaszthatatlanok, Jaffa Kiadó, 2020, 3499 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/19. számában jelent meg.
