A súlyos könyvek sajátja megosztó jellegük. Egy fizikailag is méretesnek számító, nehéz könyv a maga alapos elmélyülést igénylő, absztrakt témáival és masszív mondanivalójával minden időben megköveteli és rákényszeríti az olvasójára befogadásának speciális körülményeit. Ez aztán óhatatlanul is megszűri az eleve szűkös, potenciális olvasótábort, hogy csak ama kevesekhez jusson el, akik nemcsak bírják a befogadásnak, megértésnek, esetleges kritikának a lelki és szellemi feltételeit, de hajlandók is megfelelő atmoszférát (mindenekelőtt csendet és magányt) teremtve kellő időt szentelni a szó eredeti értelmében vett ezoterikus műnek. Kiváltképp igaz ez manapság, amikor egy efféle kötet a történelem során korábban soha nem tapasztalt izgágaság semmitmondó ricsajában, korábban soha nem tapasztalt magasságokba tuszkolt ingerküszöbök, korábban soha nem tapasztalt, módszeresen debilizáló és infantilizáló konzumvilág szorításai – mint megannyi Szkülla és Kharübdisz – közepette bukkan fel egy szellemileg egyre inkább eltompított, érzékileg túlstimulált közönség előtt.
Puzsér Róbert frissen megjelent, Metafizika című könyve pontosan ilyen. Súlyos, egyáltalán nem tipikus könyv. Vélhetően sokan megvásároljak majd, de kevesen fognak hosszabban és módszeresen eltűnődni felette. Noha korrektorként volt már szerencsém a szöveghez, mégis, amikor először a kezembe vettem, és belelapoztam a míves kivitelű műbe, egyből az jutott eszembe róla, amit Nietzsche mondott barátjának, Erwin Rhodénak, Wagner és Schopenhauer iránti tiszteletét kifejezendő, jelesül, hogy valódi elégedettséget az olyan művészet és filozófia nyújt számára, amelyből kiérezhető „az etikai levegő, a fausti illat, kereszt, halál és sírbolt”. Igen, filozófia. Hiszen ha valaki metafizikai igénnyel, az univerzális érvényesség szándékával nyúl olyan klasszikus filozófiai témákhoz, mint például boldogság, igazság, valóság, tudat vagy épp a halál, akkor nemigen tehet mást, mint hogy az Örökkévalóságba meríti pennáját, csatlakozva ezzel a filozófi a eredeti vállalásához.
A Metafizika fekete borítóval, fekete lapokon fehér nyomtatott betűkkel, tartalomjegyzék és oldalszámozás nélkül, a lehető legminimálisabbra szorítkozó impresszummal jelent meg. E formai koncepció mintegy az érzékileg tapasztalható világ határain túlmerészkedő (transzcendens) időtlenség perspektívájából alátekintve az illékony és önkényes konvencióktól, lényegtelenné szűkülő e világiságtól való tudatos elhatárolódást, a lényegre fókuszálást sugallja. Kinyitva a könyvet, bal oldalon rendre a tarot nagy arkánumának huszonkét archetípusát ábrázoló alkotásait láthatjuk, jobb oldalon több mint tizenkét évig csiszolt, szentenciatömörségűvé érlelt gondolatok, intuíciók, felismerések. Baljós, gyakran apokaliptikus, gazdag szimbolikájú képek szuggesztív vizualitása borul rá a hol egyértelmű, hol enigmatikus, hol profetikus hangvételű, de mindvégig sűrű szövegre. Diszkurzív okfejtésre ne számítson senki, a szkepszisnek, kérdéseknek itt nincs helye. A hangnem szentenciózus, a mondatok néhol szinte már az orákulumok csalhatatlanságának tónusában szólalnak meg. Okkult, ezoterikus mű a Metafizika, néhol dogmatikus is, mondhatnám joggal, ha nem tapadna e jelzőkhöz pejoratív konnotáció. Misztikus és zaklatott kötet ez leginkább, egyfajta „látomásfilozófia”, melynek hitelét és belső erejét – a látomásköltészethez hasonlóan – a személyes megéltség és intuíciók adják.
Puzsér Róbert a Magyar Hang Kultúrtáj podcastjában beszélt a könyvéről:
A nyugati filozófiatörténet zegzugos, gyakran holtágakba torkolló, ellentmondásokkal terhelt forrásvidékén mindig is feltűntek olyan ihletett, zavarba ejtő, obskúrus művek, amelyek kilógtak a kanonizált szerzők által fémjelzett tradicionális gondolkodás fényéből és árnyékából. A gnosztikusok kódexei, Hermész Triszmegisztosz, Eckhart mester, Jakob Böhme, itthon Hamvas Béla vagy Weöres Sándor munkái egyszerre részei e szellemtörténetnek – és kakukktojások benne. A leghatalmasabb ítész, az idő, és csakis az idő dönti el majd, hogy a Metafizikát is megilleti-e ez a helyi érték, mindenesetre hasznos fogódzó lehet, ha a könyv jellegéhez ekképp viszonyulunk. Az állítólagos végső, örök igazsághoz való hozzáféréshez hagyományosan a kozmoszt és bennünket összekötő egyetemes értelem, a Logosz jelentette a kulcsot; de nemritkán valamilyen irracionális természetű, spontán átélt intuíció, álom, esetleg misztikus-vallásos jellegű beavatásélmény. Vagy akár a tarot, mint Puzsér könyve esetében is.
A tarot nagy arkánumát reprezentáló huszonkét archetípust a szerző a latin ábécé betűivel kezdődő egy-egy fogalommal helyettesít páronként, analógiás módon, így például az első archetípus – a Mágus – helyén Puzsérnál az Akarat fogalma áll. A Metafizika személyességét a szerző által akár tudatosan, akár tudattalanul választott fogalmak maguk tárhatják fel. Mert ahogyan a legszikárabb, akár legérdektelenebb filozófiai értekezés sem nélkülözheti teljesen a személyességet (ami ha másban nem, magában a témaválasztásban tűnik ki), úgy a Metafizika sem tagadhatja le keletkezésének bizonyos személyes vonatkozásait. A családról, drogról, nemiségről, vallásról, Krisztusról vagy épp a zenéről szólva például nemcsak ezekről tudhatunk meg valami általános érvényűt, de az, hogy épp ezek szolgálnak a könyvben metafizikai kitekintésre érdemes tárgyakként, talán elárulnak valamit a szerzőjéről is. Napnál világosabb ugyanakkor, hogy a közös nevező itt az önmeghaladás vágya: Puzsér Róbert olyannyira eltűnik a szövegben, amennyire csak lehetséges. A puzséri megközelítésre mindvégig jellemző a tapasztalható világ egyfajta diszharmóniája, tökéletlensége, ahol a jelentések, lényegiségek, komplex összefüggések testi-anyagi, szellemi és lelki síkokon való értelmezésekre bomlanak szét. Könnyen meglehet, hogy például a szellem vagy a psziché könyvbéli értelmezése ellen kézzel-lábbal tiltakoznánk, de a Metafizikát végigolvasva végül is egy átfogó és koherens szemléletbe illeszkedve „helyükre kerülnek” e fogalmak.
Valamikor a középkor végi Németalföldön jelent meg a csendéletfestészetnek egy hamar önállóvá váló alműfaja, amely egészen a kora modernitásig hódított Európában. Az úgynevezett vanitas festmények statikus, mégis feszültségkeltő motívumokkal – koponyákkal, elszáradó virágokkal, csonkig égő gyertyákkal, homokórával – a földi létezés mulandóságára, ürességére, az anyagi javak hiábavalóságára, hívságosságára figyelmeztették a nézőt. A matéria nem üdvözíthet. Ahogyan a klasszikus zene sem feltétlen szomorú, csak komoly, úgy e festmények komorságában sem volt semmi hatásvadász túlzás: a korabeli enteriőrök szerves részét képezte az íróasztalra helyezett koponya, hogy a napi ügyes-bajos teendők között emlékeztessen az elkerülhetetlenre, és felismertesse a valóban fontosat. Persze manapság túl patetikusnak, túl habókosnak tűnhet egy koponya az íróasztalon, pedig hát ez csak a frivol korszellem parancsolta esztétikai és morális öncsonkítás művelete rajtunk – az ember ma sem lett kevésbé halandó, és ma is ugyanúgy – miképp a költő mondaná – elhull a virág, eliramlik az élet, mint évszázadokkal korábban.
Nos, Puzsér Metafizikája ma ugyanezt a szerepet töltheti be az íróasztal szélén vagy a könyvespolcon. A maja fátylát elhúzva e könyv önmagunk és a tárgyi világ érzékelhető valóságán túli igazságok, analógiák, rejtett összefüggések kozmikus birodalmára figyelmeztet, miközben nemcsak a memento mori jelmondat felhívásának tesz eleget, de témaválasztásai és az előadott gondolatok révén, mikor majd eljön az idő, az utókor olvasói képzeletében valamiképp kibontakozhat, rekonstruálhatóvá válhat alkotójának lénye és legfontosabbnak tartott mondanivalói is.
Puzsér Róbert: Metafizika. Inda Press Kft., 2023. 14 990 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/51-52., karácsonyi dupla számában jelent meg december 22-én.
