Galambok, szarkák, gesztenyefák, platánok, muskátli és pitypang, kockakövek és utcatáblák vagy épp egy villámhárító – ezek a tipikus városi elemek jelennek meg Zalka Csenge Virág mesemondó, a Ribizli a világ végén és A varjúherceg című könyv szerzőjének új kötetében.
Nagyvárosi népmesék – valódi oximoron a cím, hisz a népmese hallatán rögtön a vidékre asszociálunk. – Mivel a kisebb falvakban, közösségekben sokkal tovább fennmaradt a mesemondás hagyománya, ennek megfelelően a mesék is úgy alakultak, ahogy az a közösség élt. A népmesegyűjteményekben található szövegekben mindig a falusi világ jelenik meg, emiatt gondoljuk, hogy ez a rusztikus vidéki környezet adja a történetek a hátterét. Pedig minden városnak is megvannak a maga meséi, ahogy saját folklórja is – mondja Zalka Csenge Virág, aki most sem új meséket alkotott, hanem a világ minden tájáról származó régi történeteket, legendákat gyűjtött össze.
A szerzőt a Nagyvárosi népmesék című kötet összeállításánál az vezette, hogy a minket körülvevő város mindennapi, felismerhető részleteihez kapcsolódó történeteket válogasson egybe, olyanokat, amelyek bármilyen urbánus környezetre ráillenek. A ginkgófák vagy páfrányfenyők a városi tér talán legkülönlegesebb tartozékai: „élő kövületek”, amelyek már a dinoszauruszokkal is éltek együtt. Régen dísznövényként ültették, de orrfacsaróan büdös gyümölcse miatt ma már csak a porzós változatával lehet találkozni. – Gyönyörű szerelmes történet A ginkgótündér című kínai mese. Erős női szereplője van, aki feladja a saját tündéri hatalmát azért, hogy megmentse a szerelmét. A fiú pedig megvárja, amíg ő egy fából száz év elteltével újra tündérré tud alakulni. Kínai mese szól a szarkákról is: abban a kultúrában sokkal pozitívabb szereplőként, sokszor segítőként tekintenek erre az állatra, míg az európai hagyományban inkább balszerencsét hoznak.
Zalka Csenge Virág különös figyelmet fordított arra, hogy az egyes állatok és növények pozitív szereplőként jelenjenek meg, sok régi mesében ugyanis ellenséges vagy baljós elemként utalnak rájuk. – Meglepően nehéz feladat volt ezekkel a kritériumokkal történeteket találni az állatokról, de még nagyobb kihívást jelentettek a növények, például a platán és a gesztenye. Ezért is ennyire változatos, hogy honnan származnak a mesék. Szerepel a kötetben a Trisztán és Izolda történetének ötszáz éves walesi változata, mely happy enddel végződik, és amelyben a borostyánt, a magyalt és a tiszafát az örök szerelemmel kötik össze.
A városi lét nehézségei is megjelennek a könyvben: a Dzsinn a toronyban című jemeni mese a másokkal való békés együttélés kihívásairól szól. A történet hőse megörököl egy több emelet magas tornyot, ahol azonban már egy dzsinn lakik. A szereplők mindent megpróbálnak megtenni azért, hogy a másikat kiűzzék, de egy bölcs öregember segítségével végül sikerül összebarátkozniuk. Bodnár Bálint kisvárdai mesemondó jegyezte le a Néprajzi Múzeum felhívására fél évszázaddal ezelőtt a Hintaország című mesét, amit eddig nem adtak ki. – Akkor találkoztam szembe ezzel a történettel, amikor a Ribizli a világ végén című könyvemet írtam. Azóta vártam, hogy valahol helye legyen. Különösen izgalmas mese: benne vannak a klasszikus népmesei elemek – királykisasszony, kérők, a három próba –, de mindezt nagyon egyedi formában használja.
– Gyerekkoromban nagyon sok időt töltöttem falun élő nagyszüleimnél. Amikor elvittek sétálni, mindenhez fűződött egy-egy történet. Úgy nőttem fel, hogy egy mesés táj vett körül, ami a nagyvárosban sokszor elvész. Főleg, hogyha valaki beköltözik egy számára idegen helyre, ami nincs megtöltve emlékekkel. Amerikában például látványosan sok kísértethistória létezik, ráadásul mind konkrét helyekhez kötődik. Az őslakosoknak megvoltak a saját történeteik az őket körülvevő környezetről, a hódítók számára azonban minden ismeretlen volt, ezért elkezdték megalkotni a saját legendáikat. A kísértetsztori a leggyorsabban kreálható folklór, instant helyi legenda, hisz ha bármikor meghal valaki, vagy háború tör ki, rögtön megjelenhet egy szellem.
Zalka Csenge Virág szeretett volna ezzel a könyvvel olyan „szemüveget” adni a gyerekeknek, amely segíthet meglátni a saját városi meséjüket. – Ezektől a történetektől lesz egy hely ismerős és otthonos. Amíg az ember olyan környezetben él, ahol mindenhez fűződik egy történet, az lelkileg erősít, biztonságot ad. És fontos, hogy a mesélés mint hagyomány, az emberi kapcsolódás eszköze is fennmaradjon.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2023/22. számában jelent meg június 2-án.
