Több évtizednyi béke irányából nézve a háború a létezés abnormalitása, az élet továbbörökítésének olyan akadálya, amelyet kizárólag a felsőbb hatalmak helyezhetnek az utunkba. A háborúból nézve a béke távoli, homályos fogalom, amely a pusztítás szükségszerűségét az emberi természet zárójelbe tételével igyekszik megkérdőjelezni. A háború abszurd, kegyetlen és megindokolhatatlan, de nincs más út, ilyenek vagyunk: le kell gyilkolnunk egymást. Erre a komor, de elkerülhetetlen következtetésre juthatunk Szerhij Zsadan A diákotthon című, kegyetlen és gyönyörű regényét olvasva.
„A nőnek elakad a szava, a géppisztolyos leteszi a gránátot a pultra, és tovább keresgél a zsebeiben, a gránát közben gurulni kezd a pulton, gurul-gurul, szép lassan, a nő nem tudja levenni róla a szemét, olyannyira, hogy a pohárkát is túltölti, a mellettük állók is észreveszik a gránátot, és egy szót sem bírnak kinyögni, csak nézik, ahogy a gránát lassan a pult szélére gurul, megáll, majd legurul, és zuhan lefelé. – Feküdj! – kiáltja valaki Pása füle mellett, és töri keresztül magát a tömegen. A nő is visít. Pása kitépi a karját a géppisztolyos kezéből, és rohan az ajtó, a fény felé. De ilyentájt alig van fény – egész kevés, és ami van, az is nyirkos, és meghűlést okoz.”
Szerhij Zsadan donbaszi ukrán költő, író, zenész és aktivista, Ukrajna egyik legismertebb alkotója, aki az orosz támadást követően sem hagyta el az otthonát, Harkivot: ha kellett, drónokat vásárolt a hadseregnek, máskor marhacsordát mentett ki a frontvonalból, koncertjeinek és felolvasóestjeinek bevételéből pedig a harcoló alakulatokat támogatja. Az idén tavasszal, Vonnák Diána fordításában megjelent Harkiv Hotel című, válogatott verseit tartalmazó kötete a félelem és a pusztítás tapasztalatának lírai dokumentuma, amely bizonyítja, hogy a háború nem 2022-ben kezdődött, de nem is 2014-ben, a Krím annektálása idején. A háború, mint a kocsmapulton guruló gránát, már évtizedek óta úton volt, és most egy kimerevített pillanat mozdulatlanságában zuhan az örökkévalóságba.
A Körner Gábor tolmácsolásában nemrég kiadott A diákotthon a kilenc évvel ezelőtti orosz invázió idején játszódik, egy vigasztalan térben, ahol a háború előtti szabályok olyan hirtelen veszítik el értelmüket, hogy a szereplőkben és az olvasóban egyaránt megfogalmazódik a kérdés: léteztek-e egyáltalán ilyen szabályok valaha, és nem a pusztítás-e az egyetlen érvényes törvény? A történet (egyik) főhőse a már megidézett Pása, a sérült karú tanár, aki a frontvonal mögött rekedt unokaöccséért, Szásáért indul, hogy kimenekítse őt az ostromlott városban álló bentlakásos diákotthonból. Pása útja egy groteszk odisszea – bár sem a homéroszi, sem a James Joyce-i nem mellőzte a groteszket –, tanácstalan hátországokon, elaknásított frontvonalakon és temetővé vált településeken keresztül. A táj és viszonyrendszerei olyan kiszámíthatatlanul váltakoznak, mintha a férfi Andrej Tarkovszkij Sztalker című filmjébe lépett volna, a különbség csupán annyi, hogy ezt a zónát nem egy felsőbb, hanem a legalantasabb erő: a determinált emberi cselekvés alakítja.
Zsadan nem pontosítja a helyszínt, nem nevezi meg egyértelműen a szemben álló feleket, és a hadi eseményekről sem tudósít történészi távolságból: olvasóként benne állunk a harc sűrűjében, Pása háta mögött – mintha Nemes Jeles László kameráját tartanánk – botladozunk végig a felázott, reménytelen vidéken. Az eső, a sár és a pusztítás kilátástalansága Krasznahorkai László műveit – mindenekelőtt a Sátántangót és Az ellenállás melankóliáját – juttathatják eszünkbe, de Zsadannál van egy apró csavar a sztoriban. Hiába oldja el a történészi precizitással néven nevezett realitástól a szöveget, képtelenség elfeledkezni az orosz agresszió tényszerűségéről. A diákotthon így a fikció és a valóság közötti légüres térben lebeg, egyszerre mutatva fel a történelmi dokumentáció egyediségét és az irodalom (filozófia) általános igazságát. Mozgásművészeti performansz egy félhomályos, aláaknázott táncteremben.
Pása és Szása háromnapos utazása viszszatekintve hétköznapi kalandnak, egyszerű kiruccanásnak tűnik: „Mintha kiránduláson lettünk volna, és most jönnénk haza – fáradtan, koszosan, füstszagúan.” Jelenlétükkel hitelesítik környezetük természetességét, minden úgy működik, és csak úgy működhet, ahogy maguk körül látják, vagyis azzal, hogy megélik és dokumentálják a háború borzalmát, valóságossá és magától értetődővé teszik azt. A harctér olyan mindennapos dolog, akár egy kirándulás. A háború sosem érhet véget.
Ezt a kegyetlen igazságot Zsadan fájdalmasan szép lírában közli velünk. Valódi alkotói bravúr, ahogy a tüzérségi közreműködéssel alulstilizálttá tett – elpusztított – valóságot úgy tudja megragadni egy látványosan felülstilizált – költői – nyelv segítségével, hogy sem a hétköznapi borzalom, sem a költészet nem veszít az erejéből. Ez pedig Körner Gábor nagyszerű fordítását – vagyis nagyszerű szövegét, az eredetit nem ismervén, csak a végeredményt ítélhetem meg – dicséri. Nem ad választ az ukrajnai helyzet minden kérdésére: A diákotthon ennél sokkal többet ígér. Megmutatja, mit jelent a háború, ahogy azt is, mit jelent, amikor azt hisszük, hogy békében élünk, és ez a béke mindig velünk marad.
Szerhij Zsadan: A diákotthon. Ford.: Körner Gábor. Magvető Kiadó, 2023. 4499 Ft
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2023/47. számában jelent meg november 23-án.
