Demi Moore A szer című filmben
Spinoza számára a szubsztancia egyetlen és végtelen, továbbá nem lehet teremtett, mivel önmagának az oka. Leibniz ezzel szemben végtelen sok monászban gondolkodott, miután pedig a görög kifejezés az egységet jelenti, ezek közösen léteznek, „gondolkodó metafizikai pontok”, de teremtettek. Elsőre talán meglepő lehet mindennek emlegetése Coralie Fargeat többeket sokkoló testhorrorja, A szer kapcsán. Pedig az eredeti nyomán magyarul is kifejezőbb cím lett volna A szubsztancia, mely egyszerre utal a rejtélyes anyagra, amely a fiatalsághoz segíthet, továbbá a testre mint húsra, valamint a végső mivoltot jelentő szubsztanciára.
A film mellé még csodálatos merch is jár, a Művész premier előtti vetítése után osztogattak injekciós tűre hasonlító tollakat. Miként a film elsősorban a sokkolásra megy rá, úgy az arról szóló beszéd is elsősorban az anyag okozta deformitásokat, a felgyorsuló öregedést, a húst és a vért érinti. Pedig Fargeat nagyszerű, szimbolikus műve kapcsán ugyanúgy beszélhetünk a szellemről, így arról: hányféle énünk létezhet tulajdonképpen?
Visszatérő vád a Substance-szel szemben, hogy kifejezetten egyszerű figurákban gondolkodik, a showbiznisz filmben ábrázolt világára a fekete-fehér gondolkodás, karikatúraszerű viselkedés lesz jellemző. Különösen igaz ez az egyik nőt felemelő, másikat a trónról letaszító nagy hatalmú producer figurájára, akit stílszerűen ráadásul Harveynak hívnak, megidézve a bukott producer, Weinstein alakját. Dennis Quaid tökéletes is az elrettentő szerepben, és ahogy a filmbeli férfiak nagy része, ő sem lesz több nyálcsorgató ragadozónál, aki alig várja, hogy a következő fiatalt kizsákmányolhassa. Akad ugyanakkor olyan is, aki különbül viselkedne: érdemes figyelni például Elizabeth egykori osztálytársának történetszálát. Miközben a karakter az elején szánalmat kelt, nevetést vált ki a nézők körében, később már a főhősnővel együtt benne kezdik látni az emberség menedékét. (Ez válasz azoknak is, akik hiányolták a filmből a szeretet jelenlétét. Ha az érzelem mélységében nincs is jelen, épp annak hiányával tüntet, illetve lehetőségével fejezi ki, mennyire vágyunk némi jó szóra, elismerésre.)
Az utóbbi idők egyik legnagyobb visszhangot kiváltó horrorfilmjében Demi Moore alakítja azt az Elizabeth Sparkle-t, akiért egykor tömegek rajongtak, de a változó kor beköszöntével már csak egymást kérdezgetik: emlékszel rá? Visszavonulásával nem is várna más rá, csak a magány és a letűnt múlt siratása, ám váratlanul a figyelmébe ajánlanak egy szert, amely révén újra „önmaga jobbik változatává” válhat. Ami egész pontosan úgy néz ki, hogy a sejtjei megkettőződésével a teste kilöki magából a fiatalabb kiadását (Margaret Qualleyra érdemes lesz odafigyelni), hogy aztán hetente kénytelenek legyenek váltani. Hiszen, szól a figyelmeztetés, nem szabad feledniük: ők valójában egyek.
Nem véletlen a színésznő Oscar-esélyes alakítása, könnyű rávetíteni a filmbeli karaktert a valódi énjére, pályaívére. Fargeat filmjének a szélsőségesen erőszakos vizualitása mellett egyértelműen Demi Moore játéka a fő előnye. Aki arcot és hitelt ad az idővel dacolni igyekvő főhősnek, az egyértelműen ő. Van a filmben egy jelenet, amelyben Elizabeth, próbálva összegyűjteni maradék önbecsülését, randevúra készül a fürdőszobai tükör előtt. Indulnia kellene már, de újra és újra visszaszalad finomítani magán, erősebbre vagy épp halványabbra véve a sminket. A néző pedig egyre feszültebb, mert már érzi, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni. Voltaképpen ártatlan, hétköznapi kis jelenet, mégis a film egyik legerősebbje. Nem tudja az ember nem összeszorult gyomorral figyelni.
Hasonlóan erős aztán az is, amikor Elizabeth fiatalkori verziója, Sue tévéinterjúját követi, a közhelyes bájolgást pedig hol gúnyolódva imitálja, majd dühösen vitázik a másikkal, magának követelve az elismerést. Kivel veszekszik voltaképpen? A szubsztanciakérdés itt válik megint csak lényegessé. Az, hogy ők valójában egyek, nem szimplán a véres testhorrort szolgáló fordulat, hanem a film központi üzenete is. A spinozai felfogásról váltunk a leibnizire, a fiatalkori én az idős teremtett mása lesz, de önálló életre törne, így az egy és oszthatatlan lélek pusztulásra van ítélve. Egyszerűbben szólva: sokszorosíthatjuk ugyan személyiségünket, de ezáltal végül fel is fogjuk zabálni önmagunkat. A tudathasadás-történet bizonyítja, hogy ha képtelenek vagyunk megbékélni önmagunkkal, azon sem kozmetika, sem szerepjáték nem segít. Gyűlölni fogjuk önmagunk „szebbik kiadását” is, ahogy a valóságban szintén gyűlöljük, amikor egykori önmagunkkal szembesítenek bennünket. Ki ne tapasztalta volna már a haragot tíz-húsz évvel korábbi énjével szemben, amikor azt hallotta, vagy önmagától arra jutott, hogy elvesztette egykori fényét, ifjúkori ragyogását? Miközben aki visszagondol korábbi életére, tisztában lehet vele, hogy akkor sem érezte olyan nagyon tökéletesnek magát. Meg is békélhetnénk akár a tudattal, hogy régi énünk ugyanúgy ott él bennünk. De az ember, bármennyire tisztában van ennek igazságával, többre, jobbra vágyik. Önmaga javított kiadásának megalkotására. Hogy ez a kiadás nem jöhet létre azáltal, hogy az eltelt éveket megtagadjuk, leválasztjuk önmagunkról? Azt már sosem akarjuk elfogadni. Haragszunk hát korábbi önmagunkra már azért is, mert úgy érezzük, nem becsülte meg eléggé magát. Így, egyes szám harmadik személyben.
Bosszú? Nem: jogos önvédelem!
Kegyetlenség akad bőven a francia Coralie Fargeat bemutatkozó filmjében, ami nemes egyszerűséggel A bosszú címet kapta.
Coralie Fargeat néhány éve letett már az asztalra egy erőszakos feminista bosszúfilmet, melyről összességében szintén pozitív volt a véleményünk. A szer viszont szintet lép, és miközben ugyanúgy hasonlóképp gondolkodik a női sorsokról és szereplehetőségekről, sokkal művészibb módon idézi meg a XXI. században Oscar Wilde remekét, a Dorian Gray arcképét. Ahogy képbe hoz számos további fontos alkotást. Ha az átalakulás horrorja kapcsán nem jutna eszünkbe A légy, hát a rovar fel is tűnik többször, egyértelművé téve az hommage-t. De a romlás ellenére történő újabb és újabb belövés eszünkbe juttathatja a Rekviem egy álomért című Aronofsky-remeket, míg a film végi színpadi jelenet David Lynch klasszikusára, Az elefántemberre rímel. Az utolsó nagyjából húsz percben aztán a mű végletekig fokozza a borzongatást, meglepve még az elmúlt évek legjobb testhorrorjainak (Nyers, Titán, Ők) kedvelőit is.
A szer valóban csak az erős idegzetűeknek ajánlott, nekik viszont annál inkább. Akik kedvelik a határsértő sokkmozikat, azok biztosan új kedvencet fognak avatni. De ha ettől függetlenül nézzük, a fentebb említett filozófiai problémák tökéletes megfogalmazásával a mű azoknak is sokat adhat, akik nem csupán a borzongató horrorélményért térnek be a moziba. Fargeat filmje egyértelműen több szimpla provokációnál, komoly üzenete mind a nemi szerepeket, mind általában a személyiségünk egységét és mibenlétét illetően is fontos tanulságokkal szolgál. Valóban jobb cím lenne neki A szubsztancia. Csak remélni tudjuk, hogy a jövő évi Oscar-gálán megkapja az őt megillető elismerést. Mindenesetre sokan elkönyvelhetjük már most az év legjobb filmjeként.
A filmet először az idei miskolci CineFesten láttuk.
A szer. Amerikai-francia-brit dráma horror, 140 perc. Október 10-től a mozikban.
