Mihez kezdjen a nő egy olyan világban, amelyben mindenfelől fenyegető férfiak lesnek rá? Leginkább ezt a kérdést teszik fel a kritikusok a Men (Ők) című film kapcsán. Sőt, mindegyik írásban előkerül a „toxikus maszkulinitás” kifejezés is. A kutya karmai közt esetében már bosszankodtunk ezen, de valljuk be, ott azért jogosabb volt a vitatott jelzős szerkezet használata, mint ezúttal. Aki a Men kapcsán ilyesmiről beszél, az nem érti, mit szokás a kifejezés alatt érteni. Vagy azt hiszi, mindent ide lehet sorolni, ami bosszantó, és épp egy férfi csinálja. Jane Campion amúgy remek westernjében többnyire sértettségből fakadó macsóskodással, kellemetlen beszólásokkal találkozhattunk. Könnyedén szül ilyesmit annak félreértése, mi is a férfiasság valójában. És sok egyebet: a nőkkel szembeni lekezelő viselkedést, hencegést hódításokkal, az érzelemkifejezés azonosítását a gyengeséggel. Hogy ezek közül melyik lehet „toxikus”, melyik nem, más kérdés. Hajlok arra, hogy korunkban egyébként is túl könnyen osztogatjuk ezt a jelzőt. Az életmódtanácsadók egyik kedvelt tétele, hogy zárjuk ki életünkből a „toxikus embereket”, amivel általában azokra utalnak, akikkel valami miatt problémás a kapcsolatunk. Hogy azért, mert folyamatosan bántanak minket, esetleg mert nehéz időszakon mennek keresztül, ilyenkor lényegtelenné válik. Ha mérgező, akkor kizárandó. Kezeltesse magát! Vagy oldja meg, ahogy tudja.
Alex Garland filmjének hőse, Harper (Jessie Buckley) épp egy borzalmas házasságon van túl. Toxikuson, ha úgy tetszik. Ezt kiheverendő utazik vidékre, ahol kivesz egy kedves kis házat, néhány napos pihenést tervezve. Baljós jelek sejtetik velünk, hogy ebből végül semmi nem fog összejönni. Először is ott a túlontúl szívélyes bérbeadó, Geoffrey (Rory Kinnear), akinek kényszeres mosolyától a hideg ráz ki minket. Aztán szép sorban felvonul a falu apraja-nagyja. Ők kísértetiesen úgy néznek ki, mint Geoffrey, túl sok jót pedig Harper nem várhat tőlük. Sem akkor, amikor már felbukkanásuk is hátborzongató, de úgy sem, mikor elsőre megértőnek, érdeklődőnek tűnnek. Azt írtuk, „ők”, de a magyar cím helytelenül fordítja így az eredetit. Lényeges ugyanis, hogy mind férfiak. Még ha nem is azért, mert a „toxikus maszkulinitás” különféle jegyeit képeznék le mindannyian. Amit tesznek ugyanis, vagy tehetnék nők is, vagy nem szokásuk a mindennapokban férfiaknak sem. Ritka legalábbis, hogy egy női jelmezes, koravén gyermek bújócskára szólítson fel, vagy hogy egy másik meztelenül, révült tekintettel dörömböljön az ajtón. Persze, az alapok már ismertebbek, az elutasítás rosszul kezelése éppúgy, mint a zaklató közeledés. Csakhogy a visszautasítást kezelheti rosszul épp egy nő is. A házasság tragikus kimenetelét hallva nemcsak férfi kezdhet áldozathibáztatásba. Geoffrey pedig? Ha a fárasztó viccelődést is a maszkulinitás megéléseként értelmezzük, akkor lehet, inkább bennünk van a hiba.
Fontos mégis, hogy a Harper közelében felbukkanók mind férfiak. Ahogy fontos az is, hogy a nő vidékre utazik, itt fordul helyzete egyre nyomasztóbbá, míg végül túl is lép a valóság keretein. Ami feszült pszichothrillerként indul, a végére viszont brutális biohorrorrá vedlik, a néző pedig nem is tudja, rettegjen-e, vagy undorodjon a látottaktól. Nagyon vidéki típus – így jellemzi házigazdáját Harper, mikor barátnőjével beszél telefonon. Az értelmezők juthattak volna arra is, hogy a Men a toxikus vidékiséget kívánja bemutatni. Lám, ilyenek tudnak lenni ezek ott, a ködös távolban. Csakhogy ez egyelőre nem annyira polkorrekt, mint a férfiasságot bűnbakká tenni, így ilyesmikről szerencsére azért nem olvashattunk.
Ha közös pontot keresünk abban, ahogy ezek a filmbeli férfiak közelednek Harperhez, a határátlépés fogalmához érhetünk el. Épp, ahogy az öngyilkossággal fenyegetőző volt férj, a megjelenők sem értik, meddig mehetnek el, hol válik viselkedésük feszélyezővé, elviselhetetlenné. Harper pedig szíve szerint egyedül, végtelenül egyedül lenne, járva a vidéket, szabadulva emlékeitől. Garland filmje nagyon ügyesen játszik azzal, hogy olyan jelenetektől is a hideg futkos a hátunkon, amelyekben voltaképp semmi különös nem történik. Például, mikor Harper saját visszhangjával játszik egy alagútnál. Csak nem akarja befejezni, így válik aztán egyre kísértetiesebbé. Felerősítve hallja magát, végre önmagát, miközben házasságában épp az volt a jellemző, hogy a frusztrált férfi mondta, csak mondta a magáét. Egész addig kiáltozik is, míg a távolban felbukkan egy titokzatos férfi, aki aztán meg is indul felé. Harper pedig menekül, bár itt még nem tudni, tényleg kell-e tartania a másiktól.
A másik – a férfi. A másikkal való szembesülés az, amit feldolgozni szeretne, a közeg mégsem engedi neki. Újra és újra megjelennek, átlépik a határvonalat, tegyék azt épp szóval vagy cselekedettel. Miközben pedig megmondanák neki, mit is élt át férjével, bűnössé avatnák vagy csak gyaláznák, valójában fogalmuk sem lehet róla, ki ő és min ment keresztül. De persze ők jobban tudják. Vagy épp nem foglalkoznak vele, csupán kényelmetlenül közel jönnek. Kellemetlen vicceket sütnek el, bennfenteskednek, nincsenek tisztában szavaik súlyával.
Aztán az egész átadja a helyét valami őrületnek. Garland filmjei egyébként is próbára teszik a nézőt, de a Men különösen. Miközben pedig várjuk, hogy mi sül ki az egészből, teológiai utalások, folkhorrorszerű vonások bonyolítják az egészet. Nem véletlen, hogy többeknek is a Fehér éjszakák jutott eszükbe, bár annyira sok közös azért voltaképp nincs a két produkció között. A Men-ben sokkal inkább érdemes a felszín mögé néznünk, mint Ari Aster filmjében. Itt minden jelentéssel telítődik, és úgy érezhetjük, ha kibogozzuk valamennyire, érteni is fogjuk mindazt, amin Harper keresztül megy. A végére épp ezért is hiányérzet maradhat bennünk, mert nincs semmiféle feloldozás, csak a jelenvaló világba való belenyugvás. Az elfogadása annak, hogy a másik mindig akarni fog tőlünk valamit. Elfogadást? Jelenlétet? Önfeladást? Férfiak, akik mind akarnak valamit, és a nő, aki csak egyedül lenne a világon. Fordított teremtéstörténet: a nő beleharap az almába, majd utána bukkan fel a férfi mint oldalborda. A tökéletlenség prototípusa. Büntetés? Sors? Társ az úton? Alakváltozatai mind a nő elé járulnak, de feszengenek ők is, fogalmuk sincs arról, hogyan kellene viselkedniük. A nőnek meg arról, mit kezdjen velük.
Jessie Buckley tökéletes a főszerepben, épp annyira titokzatos, egyszerre távoli és mégis bizalomkeltő idegen, mint A befejezésen gondolkozom-ban volt. Rory Kinnear is nagyszerű, átváltozásai hátborzongatóak. Idegenkedünk tőle, amikor viccelődik, és akkor is, amikor tekintetében ott van maga az ítélet. Akárcsak a mother!-ben, az Otthon találkozik itt a Cselekvővel, a nyugalom a nyughatatlansággal. A káosz felborítja a rendet, miközben utóbbi kétségbeesetten igyekszik egyben tartani magát, feltételezve azt, hogy a másik valamit akar tőle. Valami többet, mint hogy legyen a közelében, s oldozza fel bűnei alól. Bocsásson meg mindent az ellene vétkezőknek. Ezt érti meg Harper is a végére, a pusztítás után így kezdődhet el mindig az építkezés. Mesteri film, és ahogy a zene, úgy a látottak is hosszú ideig fogják még nyomasztani a nézőt.
Ők (Men) angol sci-fi dráma, horror, 100 perc, 2022
