Pedig olyan csodálatos szatíra is kerekedhetett volna a végére. Az Eurovíziós Dalfesztivál tökéletes vígjáték-alapanyag lenne, bőven akadna mit kikarikírozni az egyszerre extravagáns és egykaptafa fellépőktől az egymáshoz lojális szomszéd népeken át a kötelező jellegű LMBT-tartalmakig. Persze, már az országos elődöntők is kiváló poénforrások lehetnek, ahogy az is, a különböző nemzetek mekkora felhajtást csapnak akörül, hogy jellegtelen előadójuk minél jobb eredményt érjen el ezen az éves limonádé- és giccsparádén. Azon a dalversenyen, ami állítólag a földrész (és még néhány más ország) legjobbjait versenyezteti, miközben alig tudjuk a fellépők nevét felidézni akárcsak a döntő után két nappal. Maximum azért, mert annyira szokatlan jelenségek. De hiába emlékszünk, hogy néz ki Conchita Wurst, az ő nyertes számát már ugyancsak nehéz lenne eldúdolnunk.
Az Eurovíziós Dalfesztivál: A Fire Saga története ráadásul ígéretes alapsztorival is áll elő. Eszerint az izlandi Lars Erickssong gyerekkorában lenyűgözve nézi a dalversenyt leigázó Abbát, és már ekkor elhatározza, hogy egy nap ő is a fellépők sorában lesz. Persze kinevetik, ahogy évtizedekkel később is, hogy aztán néhány csodás véletlennek köszönhetően zenekara, a Fire Saga mégis ott lehessen a legjobbak közt.
Ha valaki, akkor mondjuk Sacha Baron Cohen ezt tökéletesen meg tudta volna csinálni. Koronavírus-járvány nélkül még remek vírusmarketinggel is megfejelve az egészet, a valódi dalversenyen a kitalált szereplőjeként vendégeskedve, éppúgy meghackelve ezt is, mint korábban bizonyos filmes rendezvényeket.
Csakhogy a rendező itt a Maroon 5-klipeket és az Ünneprontók ünnepét jegyző David Dobkin, míg a főszereplő Will Ferrell, aki előszeretettel építi fel karaktereit két grimaszból és három túlzó gesztusból. Innen már sejthető volt, hogy rossz vége lesz, de az előzeteseket látva még lehetett bízni abban, hogy a trash-faktor majd elviszi a hátán a produkciót.
Nem így lett: A Fire Saga története bántóan ötlettelen és érthetetlenül valószerű, már ami a dalversenyen folyó események bemutatását illeti. A visszatérő orosz-ukrán konfliktusból például a politikai korrektséget messze kerülő őrületet lehetett volna kihozni. Ehelyett akad itt egy a megszokott szürkén csillogó-villogó orosz induló, aki rögtön pártfogásába veszi a Fire Saga női tagját (Rachel McAdams), míg utóbbi egyébként korábban az elfekhez imádkozott, hogy jussanak ki a versenyre, és szeressen belé a lehetetlenül karót nyelt Lars.
A kocsmában duhajkodó, máskor halvérű izlandiakat is ügyesen lehetett volna parodizálni, ehelyett kapunk pár semmitmondó sablonviccet, később pedig a haknijelleggel feltűnő Conchitát, portugál Salvador Sobralt és izraeli Nettát.
Mintha csak azt a házi feladatot osztották volna Dobkinra, hogy készítse el az Eurovíziós Dalfesztivál vicceskedő, de azért a határokat nem feszegető promóját, amit aztán a Netflix ügyesen megtolhatott volna az aktuális forduló idején.
Azt írtuk, mintha csak? Mondjuk ki, pontosan így történt, végül viszont a járvány miatt a streaming-szolgáltató kénytelen volt kicsit halasztani, és önállóan versenybe küldeni a produkciót. Ha lenne igazság, most a Twitter számonkérő bizottsága felróná nekik, hogy az izlandi szereplőket csupa hollywoodi híresség játssza, és ezzel megfosztják skandináv testvéreinket a reprezentáció esélyétől. Ez a kínosan kicentizett fárasztás megérdemelné, hogy a saját közege számoljon le vele. A kétórás játékidőt pedig már tényleg nem lehet megbocsátani.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/27. számában jelent meg július 3-án.