Mintha csak a Magyarázat mindenre sötétebb, kilátástalanabb változatát nézném. Az Elfogy a levegő közben végig az volt az érzésem: ilyen lenne Reisz Gábor filmje, ha jóval kevésbé elnéző (megértő) szereplőivel, a felelősöket pedig nem kizárólag „ott fenn” keresi. Moldovai Katalin első nagyjátékfilmje persze egy időben készült a Reisz-filmmel, a témabeli hasonlóság a véletlen játéka. Mégis érdemes elidőzni a párhuzamon, mert sokat elárulhat ember- és társadalomképünkről.
Míg Reisznél a kokárda, Moldovai Katalinnál a Teljes napfogyatkozás című film lesz az, amely egyre riasztóbb események láncolatát indítja el. Ana (Krasznahorkai Ágnes) gimnáziumi irodalomtanár, méghozzá a lelkesebbek, elhivatottabbak közül való. Sikeresen vonja be diákjait, azok figyelnek rá, adnak a szavára. Csak épp a pedagógusok helyzete általában nem ilyen egyszerű. Meg kell nyerniük maguknak nemcsak a tanulókat, de azok szüleit is. Az Arthur Rimbaud életén alapuló, tehát nyilvánvaló melegszállal bíró film pedig kifejezetten felbosszantja az egyik édesapát.
Bonyolítja a helyzetet, hogy arról a férfiról van szó, akinek fia verseket írogat, bizalmával pedig az iskolánál feljelentett tanárnőt tünteti ki. Az apa viszont – ahogy az iskola dolgozóinak, illetve az etikai vizsgálat lebonyolítóinak nagy része – szinte sosem mondja ki, valójában mivel is van baja. Ha az egyik indulatosabb kirohanása nem tenné egyértelművé, előismeretek nélküli néző talán nem is értené, miről van szó. Tanulságos ez a mellébeszélés. Valóban egy korhatáros filmmel lenne a probléma? Egy kétszáz éve élt költő életének feldolgozásával? A problémával persze úgy sem könnyű mit kezdeni, ha tudjuk, hogy a melegtematika zavar valakit. Csak sajnos a hasonló viták nem ismeretlenek számunkra. Igaz, még abszurdabb szintre emelve: a Nemzeti Múzeumban fotón látható melegotthonban még annyi „korhatárosság” sincs, mint egy Teljes napfogyatkozás-jellegű filmben. Amelyet egyébként Magyarországon is rendszeresen javasolnak magyartanárok a diákjaiknak.
Az Elfogy a levegő eközben Romániában, de színmagyar közegben játszódik. Problémái persze éppúgy lehetnének a sajátjaink a határ innenső oldalán is. Sajnos jogos attól tartani, hogy mindez nálunk is a pedagógus meghurcolásához vezethetne. Csakhogy a film valós történeten alapul, az pedig történetesen nem nálunk esett meg. Az összevetés oda-vissza megállja a helyét: velünk is megeshetne, de a román viszonyok kapcsán sem érdemes ódákat zengenünk. Emiatt is volt érthetetlen, hogy Mérő László az egyik premier előtti vetítésen a mostanában gyakran előkerülő toposzt mondta fel: lám, a román tanárok néhány hét alatt fizetésemelést tudtak kicsikarni. Valóban, viszont a filmbeli problémák nem a bérfeszültségből fakadnak, ahogy egyébként – gyakran elhangzik – nálunk sem csupán ennyi a gond. Azt viszont sajnos feltételezhetjük, hogy román állami pénzből is elkészülhetett volna ez a film (ahogy elkészült egy sor más, kíméletlen társadalmi dráma), míg nálunk nem sikerült volna, ha Magyarországon játszódik. A filmterv ugyan az Inkubátor-programban kapott támogatást, de időközben kiderült: még egy ilyen projektet is elkaszálhatnak, ha valami nem megfelelőt találnak benne.
Az Elfogy a levegő főhőse – több más tanártársával együtt – naivan bízna abban, hogy ha egy ilyen botrányt ki is lehet robbantani, de az pár napos szenzáció marad. Az intézmény nyilvánvalóan kiáll a csuklóztatott pedagógus mellett, az ügy rövid úton elsimul. Nézőként persze az elejétől érezzük, hogy ez nem így lesz, saját életünkben viszont valószínűleg mi is bizakodnánk. Az Elfogy a levegő kíméletlenül szembesít azzal: a szakmaiság és a józan ész felülkerekedése nem magától értetődő még akkor sem, ha többé-kevésbé liberális demokráciában élünk. És itt nem arról van szó, hogy ideális körülmények között egy szülőnek ne lehetnének hasonló ellenérzései. Azt viszont, hogy egy pedagógust erre alapozva el lehet lehetetleníteni, már nem szeretnénk elhinni.
Az Elfogy a levegő azért is nehéz film, mert egy idő után nem enged minket tovább menni a főszereplővel. Nem fekete-fehér karakter az elején sem, és a végén is érdemesnak óvatos maradni az ítélkezéssel. Annyi viszont biztos, hogy mire felgördül a stáblista, már leginkább csak áldozatnak, nem pedig hősnek látjuk őt. Olyan áldozatnak, aki annyira ragaszkodott a saját igazához, hogy a végére mintha megfeledkezett volna arról, miért (kikért) is választotta ezt a pályát. Moldovai filmje leginkább azt mutatja, hogy az egymásra nem figyelés, saját rögeszméinkhez való ragaszkodás egy ponton túl szükségszerűen tragédiához vezet. A felelősséget persze nem porciózhatjuk egyenlő arányban, másrészt viszont nem is lehetünk tisztában a háttérben meghúzódó tengernyi tragédiával. Nem tudhatjuk például, az apa esetében miféle szeretetlenség vezetett oda, hogy olyan lett, amilyen. Nem láthatjuk őt akkor sem, amikor valamiben helytáll, esetleg épp a fiánál szerez jó pontokat. Nem ismerjük meg a drákói nevelési elveikkel borzongató pedagógusok háttértörténetét sem. Ana viszont szinte a boncasztalon találja magát. És látjuk eleinte együttérző felettesét is, ahogy a fokozódó nyomás hatására egyre jobban fordul ki önmagából.
Ahogy könnyű Ana kollégáinak, illetve a fiú apjának ítélkeznie egyik oldalról, úgy lenne könnyű nekünk egy másikról. Szintén nem nehéz az Anával szembeforduló igazgatót gyávának bélyegeznünk. Kívülről mindig könnyű. Moldovai fojtogató hangulatú filmje viszont sokkal inkább mutatja meg, hogy hiába minden jó szándék, ellenséges környezetben nem maradhatunk mi sem azok, akik szeretnénk. Végül saját igazunkban elbizakodott küzdő felekké válunk, és már képtelenek leszünk meglátni: valakinek épp a mi segítségünkre lenne szüksége.
Elfogy a levegő. Magyar filmdráma, 105 perc. November 2-ától a mozikban.
