Izrael futószalagon gyártja a minőségi sorozatokat, amelyekkel nem csupán a saját közönségét szórakoztatja, de a fél világot ellátja alapanyaggal. Az itthon is nagy sikerrel futott Terápiának – amelyben Mácsai Pál alakította a saját magánéletével is küzdő pszichológust – tucatnyi országban készült remake-je, de a Homeland című, nyolc évadot megélt kémtörténetet vagy a 2019-ben nagyot szólt Eufória című tinisorozatot is izraeli mintára gyártották. Az online tartalomszolgáltatók az Amazontól az HBO-n át a Netflixig nem véletlenül szippantják fel szinte azonnal a zsidó állam sorozattermésének legfrissebb darabjait. A Black Space című thriller sem kivétel.
A Netflixen látható nyolcrészes széria a dramaturgiát, a látványt és a feszültséget tekintve nem ér fel ugyan az olyan produkciókhoz, mint a Fauda, a Mi fiaink, a Teherán vagy a Könnyek völgye, szimbolikájában azonban felveszi velük a versenyt. A krimi és a tinidráma elemeit ötvöző sorozat kíméletlen látlelet egy, a traumáit erőszakkal leplező társadalomról. Egy kisváros gimnáziumában éppen a végzősöket búcsúztatják, amikor felbukkan négy unikornismaszkot viselő fegyveres, és látszólag válogatás nélkül lövöldözni kezdenek. A mészárlásban négyen életüket vesztik, a terroristák pedig köddé válnak.
A nyomozást az iskola korábbi diákjára, az öntörvényű Ramira (Guri Alfi) bízzák, aki a felsőbb nyomás ellenére kizárja a lehetséges palesztin elkövetőket, és a gimnazisták között kezdi el keresni a tetteseket – alaposan felforgatva a közösség életét. A nyomozó számára a visszatérés alma materébe csöppet sem nosztalgikus, hiszen kamaszként egy eldurvult konfliktusban vesztette el az egyik szemét, és az intézmény a saját jó hírének megőrzése érdekében eltussolta az ügyet. Ahogy Rami egyre mélyebbre ássa magát az ügyben, kiderül, hogy a gimnázium tanulóinak és vezetőinek szellemisége nem sokat változott két évtized alatt. A diákokat – a társadalmi státusz alapján kijelölt – szakadékok választják el egymástól, a távolságot pedig gúnnyal, lenézéssel, haraggal és erőszakkal tudják csak áthidalni. A kapcsolatteremtés eszköze a másik pusztulását ígéri. Ezért is különösen ironikus az ártatlanság szimbólumának tartott egyszarvú megjelenítése a gyilkosok álarcaként.
A zsidó mitológiában az unikornis(-szerű lény) ugyanakkor az erőt jelképezi, és némi leegyszerűsítéssel e kettőt ötvözi a Black Space: az ártatlanok erejét. Az ártatlanokét, akik másokat gyilkolnak. Ez a paradoxon kis híján szétfeszíti a történetet, de csak kis híján, hiszen idővel ráébredünk, hogy az ellentmondásokat nem feltétlenül kell feloldani. Az ártatlanok és bűnösök közti határvonal ugyanis közel sem olyan egyértelmű, mint azt szeretjük feltételezni.
A gimnázium – amelyet korábban az első miniszterelnök után Ben Gurionnak hívtak, de immár az 1995-ben meggyilkolt kormányfő, Jichák Rabin nevét viseli – az erőszak kontinuitását szimbolizálja. A generációs különbségek feloldódnak a kegyetlenség és düh folyamatosságában. Ezért sincs értelme a „bezzeg a mi időnkben” jellegű összehasonlításoknak, mert a sorozat alapján a hanyatlás nem tendencia, hanem állandó létállapot. Így aztán amikor az egyik rendőr a kamaszok kíméletlenségét látva kifakad, hogy a „gyerekek szörnyetegek”, diagnózisa a saját generációjára és végső soron a társadalom egészére ugyanúgy érvényes. Különbséget talán csak a lehetőségekben találunk.
A címben idézett fekete tér (Black Space) egy kódolt kommunikációs csatorna, amelyet a diákok többnyire anonimitásuk megőrzésével használnak. Beszélgetéseik így nemcsak a szülők, de a világszínvonalú titkosszolgálatára oly büszke ország hatóságai elől is rejtve maradnak. Ez a fekete tér azonban kezelhetetlen, és lassan elnyeli a magukat egyszerű felhasználónak tekintő gyerekeket. A sorozat végül nem csak az iskolai lövöldözés elkövetőiről tépi le a maszkot, a társadalmat is szembesíti az egyszarvú nélküli arcával.
Még belegondolni is fájó, mi történne, ha a Drága örökösök, a Doktor Balaton és a Keresztanyu mellett a magyar valóságot egy ilyen produkcióval próbálnák meg bemutatni.
Black Space izraeli sorozat, Netflix
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2021/24. számában jelent meg, június 11-én.
