Helyenként olyan, mintha a Rossz versek motívumait ötvöznénk egy hollywoodi egykaptafával, plusz a kétezres évek magyar közönségfilmjeinek rossz hagyományaival.
Kritika
Michel Houellebecq képtelen kibújni a bőréből.
A mozikban most bemutatott norvég filmdráma, bár napokra lebontva mutatja a karácsonytól újévig tartó időszakot, mégis ügyesen kerüli ki, hogy az egész a „végkifejletről” szóljon.
A kétórás játékidőt pedig már tényleg nem lehet megbocsátani.
Az Anna Politkovszkaja Orosz naplójából készült monodráma minden perce fejbe vág, szembenézésre késztet.
K.K. Downing kendőzetlenül őszinte visszatekintése a zenekar életművét behatóan ismerőknek is fog komoly meglepetéseket okozni.
A láthatatlan emberben és a Nyelésben is a kapcsolaton belüli elnyomás módszereivel kell szembesülnünk.
A nyugalom költeményei ezek, itt nincs helyük nagy szélsőségeknek, ami persze nem jelenti, hogy ne lenne szép érzelmi íve az egésznek.
A Frankofón Filmnapok három drámája tökéletes néznivaló viszontagságok idején is.
A Pannon Pestisben már akkor olvashattunk egy XXI. századi járvány réméről, amikor még sehol nem volt a koronavírus.
A gonoszságok nagy részét az egyszerű falusiak, a vidék lezüllött népei követik el.
Szabó István új filmje, a Zárójelentés semmit nem bíz a véletlenre.
Szép az, ami érdek nélkül tetszik?
Ha a Szép csendben-t a magyar metoo-mozinak nevezik, hasonló jelzőt találhatnánk Mucha Dorka bemutatkozó regényére.
Egyszerre megrendítő dráma és zseniális fekete komédia a Jojo Nyuszi, Taiki Waititi eddig legjobb filmje.