A pokol a többi ember

Zavarba ejtő film készült a Festett madárból, legalább annyira, mint az eredeti regény volt. Jerzy Kosinski 1965-ös könyve kapcsán szintén sokan feltették a kérdést: a XX. század borzalmainak bemutatása során mennyi explicitás szükséges ahhoz, hogy érzékeltessük a rettenetet, és mikortól válik az egész öncélúvá?

A lengyel származású író könyvének hőse egy „talán cigány, talán zsidó” kisfiú: származásának kérdése többször is előkerül, de nem ő beszél róla, csak a körülötte lévő felnőttek mondják épp rá, amit feltételeznek. Ennek a fiúnak a megpróbáltatásait figyeljük a II. világháború idején, a regény szerint a lengyel vidéken. Ott bóklászik, kerül egyik embertől a másikhoz, akik hol – ha csekély mértékben is, de – gondoskodnak róla, máskor dolgoztatják, eszközként használják, sőt, még szexuálisan is kihasználják.

A megpróbáltatások alatt pedig valódi, tőről metszett, szadista kegyetlenségekre gondoljunk, amik sokszor nem is a többnyire némán szenvedő fiút érik, hanem a környezetében valakit. Például a férfiakkal kacérkodó nőt, akire a féltékeny asszonysereg rátámad, végül pedig alulról még egy üveget is belerugdosnak.

Vagy egy férfit, akiről az adott ház ura úgy gondolja, elszeretheti nőjét. Fogja hát magát, megragadja a srácot, és gyakorlatilag helyből kitépi a szemgolyóit. Az áldozatnak sikerül elmenekülnie, később pedig a kissrác bukkan rá, és nyújtja át vigasztalásul a földről felszedett testi maradványokat.

Körülbelül efféle sokkoló jelenetekből áll össze a Festett madár, amit a Velencei Filmfesztiválon mutattak be tavaly, nálunk pedig nemrég a Cseh Filmkarneválon vetítették a Toldiban. Václav Marhoul filmjéről többen kivonultak az olasz vetítésen, de Budapesten is volt, aki közben kifelé indult, bár nem biztos persze, hogy az iszonyat hatására.

A Festett madár persze nem példa nélkül való alkotás, megtalálhatjuk párjait mind a filmművészetben, mind az irodalomban. És itt válik el, miként is tekintünk magára a történetre. Mert emlegethetnénk akár a Szerb filmhez vagy a Cannibal Holocausthoz hasonló brutalitásokat, a párhuzamot abban találva meg, hányszor fordulunk el undorodva a vásznon látottaktól. Ezzel viszont megmaradunk a felszínen, valóban azt a következtetést levonva, hogy a Festett madár célja azzal kísérletezni, mi mindent bír el a néző gyomra. (Az említett filmek persze nem azonos színvonalon tették ezt: a Cannibal Holocaust klasszikus filmes csemege, míg a Szerb film inkább csak B-kategóriás, öncélú provokáció.)

Helyesebben járunk el, ha felidézzük Móricz Zsigmondtól az Árvácska emlékét, esetleg filmek közül a francia Mártírokét, versekből meg mondjuk Paul Celantól a Halálfúgáét. „Ólomgolyóival lődöz ránk célba talál velük mindig / (…) / uszítja reánk a vérebeket sírt bérel mindünknek / a légben” – olvassuk például Faludy György fordításában az utóbbi verset, a holokausztirodalom egyik legmegrázóbb darabját.

Ha megnézzük a Festett madarat, egész konkrét valóságot nyernek ezek a sorok, viszont úgy, hogy a jelenetek megőrzik metaforikus erejüket, érzékeltetve az emberség nullpontját, a jóvátehetetlen katasztrófát. Talán az a bizonyos „célba talál velük mindig”-jelenet a film egyik legmegrázóbb pontja, olyan, amit egykönnyen aztán nem töröl ki az ember a fejéből.

A Celan-vers apokaliptikus képei nagyon is ideillenek, ami viszont lényegileg megkülönbözteti a Festett madarat a Halálfúgától, az az emberképe. Utóbbiban ugyanis az áldozatok tömkelegével szemben egyetlen ember áll, ő uszítja a vérebeket, ő az, aki „kígyókkal játszik” és „ír, ha sötétlik Németországban aranyhajad Margit”, a gonoszság megtestesítőjeként nyilván Európa sírásója, Adolf Hitler. A Festett madárban nácik csak a film egy töredékében szerepelnek, és időnként még hozzá is járulnak ahhoz, hogy a fiú megmeneküljön.

Ez ettől még egy világháborús film, sőt, akár holokausztdarabnak is mondható, a szó eredeti jelentésében („égő áldozat”) még inkább. A nácik ott vannak a háttérben, ők uralkodnak és hurcolnak a halálba, ezt a vonatjelenettel egyértelműen mutatja is a film.

Viszont a gonoszságok nagy részét az egyszerű falusiak, a vidék lezüllött népei követik el. Ők kapnak az alkalmon, hogy a zsidónak gondolt kisfiút a nácik kezére juttassák, ők verik, kínozzák a másikat, ők azok, akik az elkapott madarat befestik, hogy a levegőbe engedve társai ne ismerjék fel, és széttépjék azt.

A regény is részben ezzel váltott ki nagy visszhangot: a még nagyon is közeli világháború rettenetei kapcsán nem volt mindennapos, hogy így mutassák be azokat, akiken a történelem csak végig vonult. De mint a gyerekek, akiket szüleik pofonokkal igyekeznek nevelni, az itteni egyszerű vidékiek is könnyedén elsajátítják az erőszak nyelvét, és alkalmazzák azokon, akik felett ők tudnak uralkodni.

Persze, nyilván nem minden emberből hozzák ki az állatot a körülmények, ezt ez a történet is mutatja, például a gyereken segíteni próbáló, de sajnos mit sem sejtve csak egy újabb borzalomba taszító pap alakjával. A vidék reflektálatlan, tudatlanságban tartott emberei viszont már nem is tudnának másokká válni: rombolnak, mert ebben szocializálódtak, másfajta viselkedést talán nem is ismernek.

És ami igazán megrázó, amilyen némasággal tűri a fiú a szenvedéseket, egy-két sírást leszámítva mintha jelen sem lenne. Vészjósló nézni, ahogy mind szenvtelenebbül viseli a látottakat, elgondolva, ez milyen hatással lehet mégis rá, és mit hozhat ki belőle a későbbiekben. Idézzük fel csak a pár évvel ezelőtti, A törzs című filmet, ahol épp a siketek intézetében volt az erőszak az úr, és a nézők nagy része által nem is értett jelbeszéd az elidegenítés szimbólumává vált, egy olyan világ sajátjáé, amivel a legszívesebben nem is akarnánk szembesülni. A Festett madár kisfiújának viszont nincs választása.

Megrázó, nem könnyű néznivaló Václav Marhoul adaptációja, ami közel jutott idén a legjobb nemzetközi filmes Oscar-jelöléshez is. Semmiképp nem érdemes távozni a film vége előtt, még ha úgy is érezzük, hogy a borzalmak bemutatásával csak a néző türelmét szeretnék próbára tenni. A végére ugyanis a szenvedés szimfóniájaként olvad egy nagy képbe az egész, pontos képet adva, milyen az, amikor az ember teljesen kivetkőzik önmagából.