Rozsdatemető 2.0: Hábetler saga a NER kapujában

Fejes Endre Rozsdatemetőjében sajnos nem a „csonkítatlan valóság” tükröződik. Ha az ifjú szerző változtat részben rendszeridegen attitűdjén, akkor „irodalmunk legelső soraiban lesz a helye” – írta a Népszabadságban (valószínűleg megrendelt cikkben) a különös életű és sorsú, hírszerzőként is dolgozó pártmunkás, Tömpe András. Fejes regénye azonban sok „évtizeden vezetett át dolgozók és lebzselők között anélkül, hogy a munkásmozgalomnak akár csak a szele is érződnék”, „a kor érintetlenül hagyja szereplőinek tudatát”, ráadásul az egyetlen kommunista szereplő, Seres elvtárs „primitív, jelszószajkózó, néha rokonszenves, de feltétlenül buta, életidegen”. „Hábetlerék társadalmi tudata 1962-ben nemcsak társadalmi létüktől marad el, de a dolgozó emberektől általában” – írta szintén a Népszabadságban Komlós János. Az 1962-es megjelenése után hatalmas vitát kiváltó regény kétségtelenül kényes témához nyúlt: helyszíne munkásközeg, a sógorát megölő ifjabb Hábetler János ráadásul a kor heroizált figurája: esztergályos.

Fejes Endre (egyébként joggal az életmű csúcsának tartott) gyorsan pergő, szikár stílusú regénye fél évszázadot ível át: az első világháború vége felé kezdődik; idősebb Hábetler János és Pék Mária, illetve a Hábetler család egyszerre iróniával és mély együttérzéssel megírt „groteszk idilljét” az Aréna úti Zöld Vadász vendéglőtől a Lenke (Bocskai) úti barakklakáson, a Nagyfuvaros utcai szobakonyhán át a történelmi viharoktól éppen csak megérintve követhetjük a hatvanas évek elejéig, amikor ifjabb Hábetler János hirtelen támadt haragjában egyetlen ökölcsapással megöli a gyár melletti „rozsdatemetőben” sógorát.

A regény hatalmas sikert aratott nemcsak itthon, külföldön is. Kazimir Károly kérésére Fejes elkészítette a színpadi változatot, amelyben többek között Szabó Gyula (id. Hábetler), Horváth Teri (Pék Mária), Madaras József (ifj. Hábetler) játszott. Hogy mi okozta népszerűségét, azt találó tömörséggel, a jelenség mögé hatolva így összegzi Kalavszky Zsófia egy tanulmányában: „A Rozsdatemető újraérti és új jelentéssel látja el a családot mint létezési formát, és ez a folyamat szükségképpen új poétikájú irodalmi szövegben manifesztálódik.”

A hetvenes évek végére mind Fejes, mind művei egyre inkább margóra szorultak, a bemutatók száma megritkult. A Rozsdatemető is mintha elvesztette volna korábbi varázsát. Fejes Endre újrafelfedezését jelezte néhány éve a Jó estét, nyár, jó estét, szerelem premierje a Pesti Színházban, erre utal a Katona mostani grandiózus vállalkozása is. Nem csupán műsorra tűzték, de közel 50 évvel hosszabbították meg napjainkig pörgetve Hábetlerék sorsát. A Tasnádi István által továbbírt történetet, a Rozsdatemető 2.0-t márciusban mutatták be Máté Gábor rendezésében.

Az első rész a Rozsdatemető eredeti Fejes-féle színpadi feldolgozása, kiegészítve a regény néhány momentumával. Értelemszerűen húzni és tömöríteni kellett a szövegen, ha az előadást második, nagyjából a jelenig futó felvonással folytatni akarták. Ennek jegyében egyszerűsödtek le alakok, olvadtak egybe bizonyos szereplők; így lett az összetett, zeneszerzéssel is foglalkozó Mátyás Vilmos századosból tipikus katonafigura, vált eggyé a két kisebb Hábetler-lány, Hajnalka és Eszter, és gyúródott össze a két férj alakja is.

A tömörítés okozta látszólagos következetlenségek új értelmet nyerve a mélyben munkáló, egy rendkívül bonyolult és gazdag családi históriára való utalásként élnek tovább. A családtörténet apropóját a gyilkosság adja: a cselekvéssor nemcsak ürügye, de indítékát, hátterét nézve mikro-összefoglalója a Rozsdatemetőnek, a legfontosabb jel a műben, a cím is ezt – a végzetes tett helyszínét – hordozza. Kiemelt helyét mutatja a keret, amit a regényt, illetve a Fejes-drámát övezve alkot. A történet folytatása természetesen a keretes jelleg felszámolásával jár; következtében a gyilkosság súlypont jellege megszűnik; ez pedig – nem lévén, ami pótolja – joggal kelthet hiányérzetet a nézőben. Nem helyettesíti az egyébként kézenfekvő megoldás sem, hogy a darabbeli író-narrátor szerepét főszereplővé előlépve az ifjabb János veszi át.

A Rozsdatemető műfajilag polifonikus szöveg; ennek megfelelően emlegetik (proletár) családregényként, riportregényként, krónikaként, sőt detektívregényként, apologetikus védőbeszédként, „imitált szociográfiaként” is. A többszólamúság természetszerűleg kisugárzik a színpadi változatra. Ezért is nehéz vállalkozás (túl azon, hogy minden továbbírás problematikussá válik, ha az a meglévő alapanyag természetére, belső törvényszerűségeire nincs tekintettel) a Rozsdatemető folytatása. A másik akadályozó tényező a mű ciklikus időszemlélete: minden, legyen az akár a háttérben dúló történelmi vihar a család visszatérő eseményeinek, a rántott hallal és túrós csuszával kísért ünnepeinek rendelődik alá, amelynek kizárólagos irányítója a miniglóbusz „ősanyja”, Pék Mária. Halálával a család és vele a történet keretei megbomlanak; ez pedig szintén a továbbírás nehézségeit növeli.

Tasnádi István folytatása többek között bizonyos cselekménytöredékek és az új szereplők a Fejes-szöveg hőseivel való ironikus megfeleltetésével próbálja pótolni – részleges sikerrel – a hiányt. Így lesz Hábetlerné pendant-ja, az unoka, Józsi társa, Sós Kriszta (Szirtes Ági), válik Mátyás századosból a kádári néphadsereg bunkó őrmestere (Takátsy Péter), a tragikus sorsú Reich Katóból Orsi, a végtelenül szimpla feleség (Mészáros Blanka).

A két írói alapállás – növelve a nehézségeket – látványosan különbözik: Fejesnek jól érzékelhetően személyes ügye a közeg, amelyben a Rozsdatemető játszódik. Otthonosan is mozog benne, szereplőit nagyon jól ismeri, helyzetük bonyolultságát átérzi és érzékelteti. Tasnádinál ugyanezek a figurák (főként a Fejes után életre hívottak, de részben az öreg Hábetler, Jani, Hajnalka és Csele Juli) idegenek, nemcsak a közönségnek, láthatóan az írónak is. Sorsfordulataik leegyszerűsödnek, cselekedeteik mélységét nem érezni, Fejes mitologikus-balladisztikus elemeket is hordozó világát a minden tekintetben győzedelmeskedő hétköznapi szürkeség és kiszámíthatóság váltja fel. Az eredetiből megörökölt alakokat nem számítva hősei kivétel nélkül visszataszítóak.

Tasnádinál a (félig-meddig) történelmivé vált események Fejes szövegéhez képest sokkal inkább a középpontba kerülnek. Zavaró, hogy a második részben néhány szereplő a hatvanas években minden átmenet nélkül és kendőzetlenül rendszerellenessé válik, amit a korban ilyen nyíltsággal nem engedhettek volna meg maguknak (nyilván az író sem). A hatvannyolcas csehszlovákiai bevonulás alkalmával a számukra hátrányos következményekre fittyet hányva, a Szabad Európát hallgatva például vadul szidják az oroszokat. (Autentikusabb megoldás Fejesé, aki az adott keretek között szintén megemlékezett a „testvéri tankok” bevonulásáról a Jó estét, nyár, jó estét, szerelemben. Ott szintén a rádió szól egy borbélyüzletben a néma szereplők előtt, a kor viszonyait illetően jóval hitelesebben.)

Lehet-e árnyaltan, háttérként felvillantani 2006 őszét? – merülhet fel a folytatást látva a kérdés. A zavargásokat és kísérő eseményeit nálunk leginkább vagy démonizálják, vagy kritika nélkül apológiát emelnek köré. Az előadás az előbbi felé indul el határozottan, korabeli médiakliséket ismételgetve. A szereplők ezen a ponton már szinte cirkuszban mutogatható alakok, akiktől sablonos megjegyzéseken túl többre nem telik. Túlságosan súlyponti helye van 2006-nak, míg az azóta történtekről alig van gondolata az új Rozsdatemetőnek.

A NER tekintetében pedig kifejezetten óvatos duhaj, ám hogy szó ne érje a ház elejét, kissé keresett módon a témát letudja a Dózsa László–Schmidt Mária-féle botrányos plakátügy felmelegítésével. A félreértéseket elkerülendő: nem várnánk politológiai elemzést, direkt politizálást. Sokkal inkább arra lennénk kíváncsiak, hogyan alakult Hábetlerék és környezetük sorsa a legutóbbi időkig. Egy, a lélektani és szociológiai szempontokat sem nélkülöző mélyfúrással, a társadalmi-politikai hullámzásokat kizárólag ennek fényében felmutató folytatással adós maradt a végleges formáját feltételezhetően a próbafolyamattal kölcsönhatásban elnyerő új szöveg és az előadás.

A színészi játék azonban legalább részben kárpótolhat minket. Mindenekelőtt Szirtes Ágié, aki ugyanolyan hiteles és szinte delejes hatású ősanya, mint volt évekkel ezelőtt a Tersánszky–Grecsó-féle (szintén tovább-, illetve átírt) Cigányokban. Fullajtár Andrea a pálinkát és a férfiakat egyaránt szerető, tulajdonképpen tökéletes Csele Julija végig megőrzi autentikusságát. Küvecses Endre őserejét, pusztítani kész ösztönösségét hordozza Ujlaki Dénes. A második rész kilakoltatási epizódját jelenléte az eredeti mű magasságába emeli. Vizi Dávid ifjabb Jánosa igazi mitologikus, lázadó figura. Kissé görnyedt hátán olykor mintha magát az univerzumot cipelné. Bezerédi Zoltán sodródó, olykor pragmatikus okokból papuccsá váló Hábetler János. Elek Ferenc néhány gesztussal kiválóan, humorosan karikírozza a kommunista Serest.

Rozsdatemető 2.0 – A Hábetler család 100 éve. Katona József Színház. Dráma 1 + 1 részben. Írta: Fejes Endre–Tasnádi István. Rendező: Máté Gábor

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/12. számában jelent meg, 2019. március 22-én.

Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/12. számban? Itt megnézheti!