Kétségkívül nem volt átlagos olasz művészfilmes a kilencvenhat éves korában elhunyt Franco Zeffirelli. A rendezőt nemcsak a színpad, illetve az európai mozi szerelmesei siratták, de búcsút vettek azok a szélesebb tömegek is, akik egyébként a hasonló alkotókat, Bernardo Bertoluccit, Vittorio De Sicát, esetleg Luchino Viscontit nem feltétlenül ismerik. De az 1968-as Rómeó és Júlia-adaptációt, benne Olivia Hussey és Leonard Whiting alakításával, már annál inkább látták, szerették. De ugyanígy élvezhették a szintén Shakespeare-adaptáció A makrancos hölgyet, esetleg az Assisi Szent Ferenc életét bemutató Napfivér, Holdnővért.
Pedig nemcsak témaválasztásukkal, de több mint két órás játékidejükkel is erőteljesen feszegették a populáris játékfilmek kereteit. A drámafeldolgozások mesterének népszerűségét az ilyen apróságok viszont szerencsére nem tudták visszafogni. Akik még ne ismerték volna Shakespeare nagyszerű tragédiáit, általa biztosan közelebb kerülhettek hozzá.
Rendkívül kemény volt, mégis valamiféle szeretetteljes módon – emlékezett Brooke Shields, akivel az 1981-es Végtelen szerelmen dolgoztak együtt. Nem is csodálkozhatunk a keménységen, volt alkalma megedződnie gyerekkorában az 1923. február 12-én, Firenzében született filmesnek.
Indulása már felért egy shakespeare-i drámával: egy divattervező asszony és selyemkereskedő férfi szerelemgyerekeként jött világra. Szülei mindketten egy másik házasságban éltek, a kicsi pedig nem tudta felvenni sem az anya, sem az apa vezetéknevét, így lett Mozart operája, az Idomeneo alapján Zeffiretti. Csakhogy a nevet rosszul jegyezték fel, így végül Gian Franco Corsi Zeffirelli név alatt nőtt fel. Mindössze hatéves volt, mikor édesanyja meghalt, így egy angol bevándorlóközösség pártfogásában élt tovább, az itt szerzett élmények pedig nagyban hatottak Tea Mussolinivel című, 1999-es filmjére. Ha pedig mindez még nem lenne elég, olasz kutatók felfedezték azt is, hogy Zeffirelli egyike volt Leonardo da Vinci néhány életben lévő leszármazottjának.
A regényes életkörülmények ellenére figyelme nem rögtön a színház felé fordult, először építészetet tanult a Firenzei Egyetemen. A világot jelentő deszkák iránt azután kezdett érdeklődni, hogy megnézte Laurence Olivier rendező Shakespeare-adaptációját, az 1944-es V. Henriket. Ezek után még kevésbé volt meglepő, hogy maga is erősen épített a nagy drámaíró munkásságára. Visconti asszisztenseként, illetve Roberto Rossellini és Vittorio De Sica segédrendezőjeként kezdett. Az ötvenes évektől kezdve újraértelmezte az opera műfaját, színpadi rendezőként Olaszországban és az Egyesült Államokban is nagy sikert aratva.
Persze, a művészfilmes nagyon eltalálta a korszellemet, amikor némiképp tradicionálisabb felfogású, könnyen befogadható Shakespeare-filmeket kezdett készíteni, elsősorban a Rómeó és Júliát, benne Nino Rota könnyfakasztó szerzeményével, a Love-val. De semmi okunk művészileg elvetni ezt a produkciót sem, különösen a fiatal, lelkes színészi gárda felé fordítva figyelmünket – amint arra a Guardian filmkritikusa, Peter Bradshaw is felhívta a figyelmet. Ahogy persze egy évvel korábban, A makrancos hölgyben is nagyszerű választás volt Elizabeth Taylor és Richard Burton a két főszerepre. Nekik aztán igazán jól ment már a perlekedő, cinikus házaspár alakítása, ezt tökéletesen bizonyították az 1966-os Nem félünk a farkastól című filmben. Tény, a tömegek viszont nem feltétlenül erre kaptak rá, ahogy ezt Bradshaw is említette. Rómeó és Júlia lángoló lelkű, tiszta szerelme volt az, amivel a nagyközönséget Zeffirelli végleg meg tudta hódítani.
Nemcsak a színpadon és szélesvásznon, de a tévéképernyőn is nagyot tudott alkotni, amikor 1977-ben bemutatta a kétrészes A Názáreti Jézust, Robert Powell-lel a krisztusi szerepben. Elmondása szerint Zeffirelli szigorú alkotó volt, és nem fogadott el semmit, ami nem olyan volt, amilyennek lennie kellett. „Akárcsak Ken Russellnek, neki is megvolt az a híre, hogy lehetetlen ember, nagyon nehéz vele dolgozni. De ha egyszer megérted a szabályokat, az egész örömmé válik. Akkor már te is elutasítod, ami nem egész pontosan olyan, mint amilyennek tervezted” – idézte fel Powell a Guardian cikke szerint. Közel is maradtak egymáshoz, az egyébként vállaltan a saját neméhez vonzódó Zeffirelli lett gyermekei keresztapja.
Sorolhatnánk még bőven a Shakespeare-adaptációkat az Otellótól a Hamletig, nem kihagyva olyanokat sem, mint a Charlotte Brontë-regényre épülő Jane Eyre. De filmjein túl is hallatott magáról Zeffirelli: konzervatív nézeteket valló római katolikusként két cikluson át volt a Berlusconi-féle Forza Italia-képviselője. Miközben sokszor vádolták blaszfém megközelítéssel, a Krisztus utolsó megkísértését már ő támadta be azzal, hogy olyan „Los Angeles-i zsidók” produkciója, akik sosem hagynák ki, hogy rúghassanak egyet a keresztény kultúrába. Imádta sokkolni a nagyközönséget mondataival: hol halálbüntetést követelt az abortuszon átesett nőkre, máskor azt mondta, gyerekként zaklatta egy pap, de nem lett ettől semmi baja.
A XX. század egyik legnagyobb formátumú művésze utolsó nagyjátékfilmje a 2002-es Mindörökké Callas lett. Kétszer jelölték Oscarra, és ugyanennyi alkalommal kapott Emmy-díjat. Kilencvenhat évet élt.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/25. számában jelent meg, 2019. június 21-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/25. számban? Itt megnézheti!
