Vitézy László is pontosan tudja, hogy az ilyen típusú címeket, mint a Békeidő, nem lehet levédeni – erről beszélt a lapunknak adott interjúban Hajdu Szabolcs filmrendező. Hozzátéve, hogy ez a kis közjáték tökéletesen illene a magyarországi állapotokkal szemben erősen kritikus filmjébe. Amibe beleírta a Marton László-féle zaklatási sztorit, emellett akad itt folyamatosan a háttérben szóló menekültellenes propaganda és kormányellenes tüntetés is. A rendező elmondta azt is, eszébe sem jutott, hogy a Nemzeti Filmalaptól kérjen pénzt a filmjére.
– Alig pár nap volt a film megjelenéséig, amikor Vitézy László szóvá tette, hogy 1980-ban már ő is készített egy filmet Békeidő címmel. Ezt az azonos címválasztást egyenesen tiszteletlennek, megalázónak nevezte, bár ön az ő munkáját korábban nem ismerte. Ideális reklám volt ez azért, nem?
– Tény, hogy ezzel is bekerült a hírekbe, de én ezt jó reklámnak biztosan nem nevezném. Szimpla hülyeség volt. Pontosan tudja Vitézy is, hogy ilyen típusú filmcímeket nem lehet levédeni, birtokolni, így ellopni sem. Ráadásul neki is több olyan munkája van, amilyen címmel korábban már létezett film, vegyük csak a Majd holnap…-ot, amit annyi különböztet meg Elek Judit hét évvel korábbi rendezésétől, hogy odatett mögé három pontot. Ez az egész viszont nagyon jól jellemzi azt, amiről a mi Békeidőnk szól. Az egyik jelenete lehetne a filmnek ez a kis közjáték. Egyébként azon az állásponton vagyok: miért ne lehetne hozzányúlni olyan témákhoz és fogalmakhoz, amikhez már korábban más is? Minden generációnak kötelessége újragondolni a fogalmakat, azokat aktuális tartalommal megtölteni. Vitézy egyik fő baja amúgy az volt, hogy a filmemben játszik Sárosdi Lilla és Schilling Árpád. Most ha ez a problémája, meg az, hogy én ideológiailag más állásponton vagyok – bár nem tudom, honnan tudja, hogy én milyen ideológiát képviselek –, innentől kezdve hiábavaló is az erről való párbeszéd. Amiatt nyilván nem fogok változtatni a címen, mert neki nem tetszik, kiket szerepeltetek. Ők nemcsak munkatársaim, de közeli barátaim is, természetesen ki fogok állni mellettük.
– Az említett szereplők miatt lendülhetett rögtön támadásba a kormánymédia is? Vagy a Békeidő erős közéleti kritikája teszi? Az Origo egyenesen plágiummal vádolta önöket.
– Az ilyen fogalmakkal biztos, hogy óvatosabban bánnék, mert innentől én is tehetnék jogi lépéseket. Természetesen emiatt, igen, politikai motiváció áll a háttérben. A film pontosan erről, ezekről a szekértábor-frontvonalakról is szól. Illetve arról, hogy miként szivárog le a különböző szintekre egyfajta magatartásmodell, és ezáltal hogy romlik a diskurzus minősége. Egyébként nem vagyok dühös Vitézyre sem, tisztelem az ő életművét, és sajnálom, hogy beleragadt ebbe a dologba. Nyilván kiáll valamilyen értékrend mellett, amiben hisz, ezért mondja azt, amit. Viszont egészen felháborítónak tartom, hogy ezt követően a közpénzből működtetett Duna tv megváltoztatta a programját, és mintegy családi moziként a premierünk előtt levetítette a Vitézy-filmet. Persze, adják le, azzal nincs is baj, de ahogy ez a jelen esetben történt, az elképesztő.
Hogy nem szégyelled magad - Hajdu Szabolcs új filmjéről | Magyar Hang
– A film készítése során is kaptak kritikákat, támadásokat? Próbáltak például a Filmalaptól támogatást szerezni?
– Nem. Nem akartam abba az utcába besétálni, hogy esetleg kapok a forgatókönyv-fejlesztésre támogatást, aztán a második körben előkészítésre is, egy csomóan munkába állnak, berángatok millió embert, majd a harmadik körben a gyártásra már nem adnak pénzt. Ez sok mindenkivel előfordult az utóbbi időben. Beleölnék egy évet a pályáztatásba, végül pedig nem születik semmi az egészből. Ennyi idő alatt elkészítjük az egészet. Nem hiszem egyébként, hogy átment volna egy ilyen film, bár lehet, ez egy felesleges félelem bennem. De nem akartam kockáztatni.
– Tény egyébként, hogy a közmédia például magára is veheti a film üzenetét, hiszen visszatérően szól a Békeidőben a rádió és tévé, bennük menekültellenes propagandahíradóval, hirdetésekkel, amik feltehetőleg a közcsatornákon hangzanak el. Az ilyen híradások is felelősek azért, hogy agresszívabbakká válunk?
– Nem elhanyagolható a vezetők felelőssége semmiben, ami a hétköznapokon az emberek közt zajlik lenn, az arénában. Ha valaki megtesz valamit fenn, az legitimmé válik lenn. Az emberek azt fogják látni, hogy nincs retorzió, és ezt szabadon lehet csinálni. Ha ő megteszi, ha ő mondja, akkor én is. Így terjed ez az értékrend és modell, a társadalom egyre csak erodálódik, megy mind silányabb minőség felé a kommunikáció. És maga a létezés színvonala is, ahogy az életünket éljük. Ezzel mindenkinek csak rosszabb lesz.
– Hozzájönnek ehhez a mostani járványidőszak harcai is? Amikor az emberek azzal támadják a másikat, hogy van-e rajta maszk vagy nincs, mikor megy boltba vagy utcára, mennyire áll távol a másiktól…
– Igen, eleinte ez volt, de mostanra mintha csillapodott volna. Mintha a járvány előtti háborúskodásból bezuhanunk volna egy légüres térbe, és a tehetetlenségtől nem tudtunk volna leállni. A Békeidő olyan, mintha megnyomtunk volna egy pause gombot, hogy megnézzük, miben voltunk a járvány előtti időben. Rá lehet tekinteni egy pillanatra, miről szólt az akkori élet. Ez nem vádirat, bennem semmiféle düh nincs, ez csak egyfajta detektálása a problémáknak. Így esetleg javítani is tudunk bizonyos dolgokon. Természetesen mindenki csak a saját udvarán tud sepregetni, de ha minél többen próbálkozunk vele, annak lehet valami eredménye.
– Most viszont világszinten figyelhetjük ezt, a társadalmak a járvány miatt mindenütt robbanásközeli állapotba kerültek.
– Igen, ez nem csak magyar probléma persze, igazságtalan is lenne azt mondani. Óriási változáson megy át a világ. Nem véletlenül raktam a filmbe az utóbbi években nagy társadalmi vitát generált eseményeket sem. Mert ezek felszínre kerülése is ennek az átalakulásnak a következménye. Egyáltalán az, hogy vitatkozunk az egészről. Nem hiszem, hogy 15-20 éve még vitatéma lett volna egy ilyen metoo-sztori, ami megjelenik a filmben. Azért tartottam ezt fontosnak megmutatni, és szemtanúvá tenni a nézőt, hogy ne feltételezések alapján ítéljünk. Nézzük meg nagyon konkrétan, hogy mi történhet ott a kocsiban egy ilyen helyzetben, pszichológiailag menjünk végig a folyamaton. Mi lesz akkor, amikor egy ilyen típusú nő és egy ilyen típusú férfi összekerül? Mert másfélék vagyunk, mindenki máshogy reagál hasonló helyzetben. Emlékszem azokra a kérdésekre, hogy miért nem pofozza fel, miért nem száll ki a kocsiból? Hát, lehet, hogy te megtennéd, de ő nem az a típus.
– A Marton-eset feldolgozása annyira konkrét, hogy még a „puszild meg”-mondat is elhangzik, ráadásul a zaklatót itt Schilling Árpád játssza. Nem tartottak attól, hogy ez traumatizáló is lehet akár az áldozatoknak, főként a filmben szintén szereplő Sárosdi Lillának?
– Eléggé közel voltunk hozzájuk abban az időben, amikor ez nyilvánosságra került. Lilla sokat játszott nálunk a lakásszínházban is. Addigra már sok mindenen túl volt, mikor én felvetettem, hogy játszhatnának a filmben, és én beemelném ezt a történetet. Kapott hideget-meleget korábban, egy ponton pedig úgy döntöttek, hogy inkább lelépnek az országból, most is Franciaországban laknak.
– Nemcsak az autós zaklatási jelenet jön be a képbe, de egyáltalán az is, mit tehet meg a rendező a színészével, mi megalázó a számára, mi nem. Például, amiről Wrochna Fanni karaktere számol be: egyszer meztelenül kellett állnia a színpadon, feszülten és félve a reakcióktól. Hasonlót ugyanakkor Schillingnél láthattunk Sárosdi Lillával – az ilyesmi mennyire lehet problémás?
– Ez mindig a konkrét eseten múlik. A problémát persze ki lehetett volna még bőven vesézni, de hát ez egy kis független film, ennyire volt lehetőségünk. Mindennek van és lehet helye, ha az közös beleegyezéssel történik. De ha a kényszernek egy kicsinyke érzete is ott van, az már baj. Nagyon nehéz megítélni, honnantól és mikor kényszerítés, mert nem mindig mondja az sem, aki rosszul érzi magát.
– Valóban ismerünk bőven olyan történeteket, amikor utólag derült ki, a hasonló kérés mennyire megviselte a színésznőt – vegyük mondjuk Az utolsó tangó Párizsban erőszakolós jelenetét, vagy az Adèle életét, ahol szintén betámadták utóbb a rendezőt. Felmerülhet bennünk, hogy a filmkészítők ezt akkor mennyire látták és hagyták figyelmen kívül.
– Nagyon nehéz kérdés, valószínűleg sokszor nem is merik mondani a színésznők, mert félnek, hogy nem tartják majd elég belevalónak őket. De mikor odakerülnek, rendkívül kellemetlenül érzik magukat, megbánják, hogy egyáltalán belementek. Aztán kiderül, hogy ezek a kis apró lépések egy óriási trauma felé vezetnek. Erre mindenkinek kell figyelnie, de a rendező, és a vezetés körül állók felelőssége a legnagyobb.
– A filmben különböző szkeccseken keresztül láthatjuk, az elszabaduló konfliktusok, viták során hogyan igyekszünk földbe döngölni a másikat, közben magunkat is folyamatosan megalázva a viselkedésünkkel, lealacsonyodásunkkal. Ki lehet lépni idejében ebből a folyamatból?
– Nagyon nehéz. Van egy figyelemre méltó interjú Wrochna Fannival, amiben elmondja, hogy nagyon klassz iskolába járt, jó tanárai voltak, de nem figyelmeztette arra senki, milyen helyzetekbe kerülhet, és hogyan védekezzen. Mert nem is figyelmeztethették, hiszen az idősebbek ebben nőttek fel. Generációkon átívelő magatartásmodellekről van szó. Erről már csináltam korábban egy filmet, Fehér tenyér a címe. Az is arról szól, hogy mit tekint a társadalom legitimnek, mint nem. Ha én most nem Magyarországon élnék, hanem Franciaországban, egy teljesen más filmet csináltam volna. Magamon is újra és újra azt kell észrevennem, hogy használom azokat a magatartásmintákat, amiket egyébként elítélek. Sok minden alól nem tudom kivonni magam én sem.
– A premierrel nem vártak, bemutatták a Vimeón, illetve látható a Távmoziban is. Nem is gondoltak rá, hogy halasztják ezt a mozik újranyitásáig?
– Annak nem lett volna értelme. Ki tudja, mikor nyitnak ki, és akkor mi fog történni. Millió film akar majd kijönni, a mozik pedig nem győzik majd csereberélni a műsort. Így most megfelelő ütemben, téma szempontjából is jókor tudtuk kihozni. Egyébként is mindig keressük az új csatornákat a közönség felé. Hasonlóképp volt az Ernelláék Farkaséknál esetében, amikor lakásvetítéseket tartottunk.
– Volna még ilyesmire lehetőség a közeljövőben? Nem gyökeresedik meg sokakban a félelem a közösségbe járástól?
– Most nyilvánvalóan lehetetlen. De én azt gondolom, szépen vissza fog állni minden, és újra beindul az élet. Az online forgalmazás egyébként kicsit hasonlít is a lakásvetítéshez. Egy kölcsönzést látunk mi, de a képernyő mögött sokszor többen is ülnek, család, baráti kör.
– Ön hogyan él most, milyenek voltak az elmúlt hetei?
– El voltam foglalva a film bemutatójával. Dolgoztam. De ez a kommunikációs forma, ahogy most például telefonon beszélünk, frusztráló. Hiányzik a metanyelv. A szavak puszta információt visznek át, viszont kell az intonáció, az arckifejezések, a gesztusok, az együtt megélt csend. Ezekből a jelekből olvassuk egymást 70-80 százalékban. Olyan ez most, mint mikor a slagra rálépnek, és felgyűlik a víz. Ha vége lesz a járványnak, valószínűleg kitör az egész, és mindenki nekiesik az életnek, mint tót a vadkörtének.
– Munkája nem maradt félbe a korlátozások miatt?
– A Békeidő volt bemutató előtt, egyébként épp elkezdtünk egy új színházi előadást játszani. Le volt kötve egy csomó előadásunk az évad végéig, és hát a nyári fesztiválszezon. Nagyon rosszul jött számunkra, hogy ezekről le kellett mondanunk. Aki tudja, milyen addiktív dolog ez a színházasdi, az sejtheti, lelkileg is mennyire megterhelő az egész, az anyagi veszteségeken túl.
– Közben átalakulóban van a filmfinanszírozás rendszere is, új emberek jöttek a régiek helyére. Tart attól, hogy fokozódik a kultúrharc?
– Én ezen a rendszeren már kívül állok. Ha azt várnám, hogy akkor csinálok filmet, amikor kapok támogatást, akkor nyilvánvalóan nem lennének jó érzéseim. De már egy ideje hozzászoktattam magam ahhoz, hogy függetlenül hozzuk létre ezeket a projekteket. A Békeidő is magyar-román-amerikai-svájci koprodukció lett, teljesen független dolog. A színházi előadások létrehozására kapunk valami támogatást, aminek nagyon örülünk persze, mert legalább a produkciós vezetőt ki tudjuk fizetni.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/20. számában jelent meg május 15-én.
