Hogyan lehet elmesélni egy sorozatgyilkos történetét? Ezzel a kérdéssel birkózik a Des című angol minisorozat, amely Nagy-Britannia XX. századi bűnügyi történelmének egyik legrémisztőbb ügyét dolgozza fel. A Skóciában, skót anyától és norvég apától született Dennis Nilsen, becenevén „Des” 1978 és 1983 között legalább 12 fiatal fiút és férfit gyilkolt meg Londonban. A testeket feldarabolta, a maradványokat akár hónapokig is a lakásában tárolta, idővel egy részüket megfőzte, a többit elégette és elásta, vagy egyszerűen lehúzta a vécén. Ez utóbbi buktatta le, a duguláselhárítók ugyanis emberi csontokat találva a csatornában értesítették a rendőrséget. Dennis Nilsen azonnal beismerte a tettét. A neheze azonban csak ezután jött.
Az itthon az HBO-n látható, háromrészes széria Brian Masters brit író Killing for Company (Gyilkolni a társaságért) című életrajzát vette alapul. Masters a bírósági tárgyalást megelőzően hónapokon át interjúzott Nilsennel a börtönben, hogy megismerve az élettörténetét választ kapjon a kérdésre, miként fordulhatott elő, hogy egy, a külvilág számára normális életet élő állami tisztségviselő öt évig vadászhatott észrevétlenül áldozataira. Az írónak kiemelt szerep jut a sorozatban is, a regényhez hasonlóan a képernyőn is ő választja el egymástól a gyilkosságok megértését (understand) azok felfogásától (comprehend). „A megértésnek – mondja Masters – érzelmi felhangja van, és gyakran vezet olyan válaszokhoz, amelyek saját előítéleteinken alapulnak. Az ember öl, ilyen a természete. Dühből, féltékenységből, önvédelemből. De megölni ilyen sok embert minden ok nélkül… Fontos, hogy felfogjuk, miért történt mindez, és mitől lett Nilsen olyan, amilyen” – foglalja össze ars poeticáját az életrajzíró.
A felfogás e tekintetben egyfajta narratív rekonstrukció is: az elbeszélésben a gyilkos felidézi az életét, hogy az emlékfoszlányokat összeillesztve okokra bukkanjon. Ha nem is ő maga, a történetét elmesélő író mindenképpen. És ehhez hasonlóan a nyomozók számára is visszafelé válik értelmezhetővé a történet, hiszen Nilsen esetében a nyomozás a vallomással kezdődik, a beismert gyilkosságokhoz a rendőröknek kell megtalálniuk a holttesteket, azonosítani az áldozatokat, kikövetkeztetni az elkövetés módját, és végül meghatározni a motivációt.
Nem áll szándékomban ítélkezni maga felett” – mondja Masters az egyik beszélgetésük során Nilsennek, és ezzel a sorozat alkotóinak szándékát is elárulja. A Killing for Company nem csupán irodalmi alapanyag, hanem mű a műben, a történet szerves részeként működve – kicsiben – jelöli ki mindazt, amit a széria megvalósít nagyban. A Des nem mond ítéletet a 2018-ban, a börtönben elhunyt Den nis Nilsen felett. Nem foglal állást a kérdésben, hogy vajon valóban beszámíthatatlan volt-e a gyilkosságok idején, amiről a tettes az ügyvédje segítségével igyekezett meggyőzni az esküdteket; és ugyancsak pártatlan marad a kiszámítottságot illetően, vagyis hogy Nilsen megmagyarázhatatlan belső kényszertől hajtva, véletlenszerűen gyilkolt, vagy mindent alaposan eltervezett már jó előre, az áldozatok kiválasztásától a lebukásáig. A döntést a nézőre hagyja.
Ahogy annak megítélését is, hogy mekkora a társadalom felelőssége az ügyben. A széria archív híradórészletekkel indul, amelyekből megtudhatjuk, hogy a hetvenes évektől kezdve fiatalok tízezrei mentek Londonba a jobb életkörülmények reményében, a legtöbbjüknek azonban csalódnia kellett, tisztes megélhetés helyett az utca várta őket. És Dennis Nilsen. „Az embereket jobban érdeklik a halottak, mint az élők” – mondja a gyilkos, önmagát a társadalom groteszk lelkiismeretévé avatva. Bár a jelenséget pontosan érzékeli, vagyis a perifériára szorult szerencsétlenekhez szinte senki sem hajol le – ahogy ötven éve, úgy ma sem –, de az érdektelenség és a gyilkosság között mégis éles a határvonal.
Főleg, ha a (szexuális) vágy kielégítése az ok. Nilsent ámulatba ejtette a halál, a halott testek látványa különös, nehezen meghatározható örömöt szerzett a férfinak, aki az élők között nem talált magának társat. „Nem tudtam leállni. Ha nem kapnak el, nem tizenötöt, hanem százötvenet öltem volna meg” – mondja a gyilkos az ítéletet követően a nyomozást vezető felügyelőnek. Hiába azonban a megnyugtatónak szánt epilógus, Dennis Nilsen ügyét sosem lehet lezárni. Ha felfogni sikerül is a tetteit – bár már ez sem valószínű –, még akkor is ott van hét azonosítatlan áldozat, akiknek megölését Nilsen ugyan bevallotta – és a kertjében talált maradványok is alátámasztják a vallomását –, de a mai napig sem sikerült kideríteni, kik lehettek ők.
A szöveg elején feltett kérdés a három epizód alatt annyival egészülhet ki, hogy miként lehet megjeleníteni egy sorozatgyilkost. A válasz ez esetben már egyértelmű: úgy, ahogy azt David Tennant teszi. A skót színész félelmetes erejű alakítása legitimálja a sorozat igyekezetét, hogy nem a megértés, hanem a felfogás útján ismerjük meg Dennis Nilsen történetét. Úgy képes dokumentarista hitelességgel életre kelteni a gyilkost, hogy közben megőrzi a karakter enigmatikusságát. Egy borzalmas tényt látunk a képernyőn, amely tele van nyitott kérdésekkel.
Des. Rendezte: Lewis Arnold. HBO
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/40 számában jelent meg október 2-án.
