Barion Pixel
HIRDETÉS - AIP
HIRDETÉS - AIP

Ki fog ránk emlékezni, ha már nem leszünk?

Szerző: | 2021. február 14., 18:25 | Kultúra

Az Éden című film szereplői

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

A mozik novemberi bezáratása óta ismét szűkében vagyunk az új filmeknek. A forgalmazók a kivárásra játszanak, vannak olyan blockbusterek, amelyek bemutatását már 2020 márciusa óta tolják-halogatják. Ki emlékszik itt már arra, amikor azt gondoltuk, a Tenet bemutatása fogja visszazökkenteni a filmpiacot? Christopher Nolan végül jól döntött, amikor nyár végén nem várt már tovább. Vannak viszont, akik azóta is csak halasztgatják a bemutatóikat, remélve, hogy hamarosan mindenhol újranyithatnak a filmszínházak, és az emberek mernek is majd beülni egy-egy vetítésre.

HIRDETÉS - AIP

Persze, premierek így is akadnak, a streaming-szolgáltatók a fénykorukat élik. Az év eleje óta olyan régen várt produkciók debütáltak, mint Mundruczó Kornéltól a Pieces of a Woman, és megérkeztek az első komolyabb karanténfilmek is: a Netflixre a Malcolm és Marie, az HBO GO-ra a Karantén meló. Aki pedig még az Amazon Prime-ra is előfizetett, olyan váratlan gyöngyszemeknek örülhetett, mint amilyen a Borat utólagos mozifilm volt. Mégis, hiába dúskálunk az online néznivalóban, a kivárásra játszás rányomja bélyegét a hangulatunkra. Ahogy Albert Camus nagyszerű regényében, A pestisben is olvashattuk: „– Tegyük fel – szólt Cottard –, tegyük fel, de mit ért maga azon, hogy visszatér a normális élet? – Új filmek a moziban – szólt Tarrou mosolyogva.”

HIRDETÉS
HIRDETÉS - 8

Bár a fővárosi művészmozik tavasszal elindították a Távmozit, a forgalmazók a novemberi zárás óta is inkább korábbi filmjeiket pörgetik itt. A Cinego művészfilmes platformra is elsősorban azok kerülnek fel, amiket már láthattunk a mozikban. Akadnak viszont kivételek. A Távmozin időnként premier előtt vetítenek olyanokat, amiket a mozik újranyitása utánra tartogatnak. Ilyen volt év végén Gothár Péter új filmje, a Hét kis véletlen, vagy most a Gunda, a Lufi, illetve hamarosan a Rosa esküvője. A legizgalmasabbak pedig talán azok a fesztiválok, amelyekért eddig a vetítőtermekig kellett mennünk. A Budapest Film vezetője, Liszka Tamás korábban el is mondta lapunknak: ezekre a programokra mindig jelentősebb az érdeklődés, mint a mozikban már vetítettekre. A ritkán látható művekért jönnek a nézők, míg a repertoár esetében többen inkább kivárják, hogy moziban nézhessék azokat.

Volt már Lengyel Filmtavasz ősszel, ahogy Anilogue vagy Zsidó és Izraeli Filmfesztivál is, februárban pedig a 10. Finn Filmnapok ültette a képernyő elé a különlegességek kedvelőit. De a Cinego is készült, itt a MyFrenchFilmFestival vonzhatta be az előfizetőket. A távmozis vetítésekhez ráadásul ismét társultak Zoom-beszélgetések: Jenni Toivoniemi és Ulla Heikkilä rendezőnők csatlakoztak be Skandináviából. A tavalyi Észt Hét keretében is tartottak hasonlókat, akkor viszont mintha jelentősebb lett volna az érdeklődés, mint ezúttal. Mindenesetre a négy-öt bejelentkező izgalmas beszélgetéseket kapott, nemcsak a filmekről, de a finn társadalom mindennapjairól is többet megtudva.

Az idei legerősebb darabnak a szűk egyórás dokumentumfilm, A nők ideje bizonyult. Elina Talvensaari is bizonyította, hogy a sikerhez receptje olykor kifejezetten egyszerű. Elég hozzá az őszinte érdeklődés, és egy átlagos 20. századi életút, a maga feledésre ítélt szépségeivel, fájdalmaival, apró-cseprő pillanataival. Sirkka-Liisa ugyanabban a lakásban élte le életét, ahová Talvaensaari beköltözött, ez pedig épp elég volt ahhoz, hogy története felkeltse az érdeklődését. Főleg, hogy az asszony után egy családtag sem maradt, így mindennapos életének kellékei, illetve évtizedes emlékei egy ismeretlenre maradtak. A rendezőnő összesíteni kezdte ezeket, a levelekből, fényképekből és a videófelvételekből felépítve egy ember életét. Hasonló sztorit magyar rövidfilmben is láttunk már: Reisz Gábor a Jót és semmit-ben mutatta meg, hogyan válnak valaki legszemélyesebb tárgyai az itt maradottak számára leselejtezendő lommá, amit ki kell pakolni az elhunyt lakásából. Reisz nem félt a maga ellentmondásosságában megmutatni a helyzetet: kegyetlenséget és kegyelemsértést érzékeltünk, miközben tudtuk jól, abszolút mindennapos jelenségről van szó. Talvensaari szentimentálisabban nyúlt a témához, és meg is volt a veszélye, hogy utólagos történetgyártásával túlszínezi a dolgokat, filmszerűvé teszi a hétköznapit. Nem így történt, A nők ideje pedig ezért is lett olyan megrendítő, olyan valóságos.

Ennyi energiabefektetéssel, ilyen beleérzőképességgel leginkább saját családjaink történetét szoktuk kutatni. Ükapáink, nagyszüleink életében magunkat, jellemvonásainkat és lehetséges jövőnket akarjuk meglátni. Azt képzeljük, hogy mi is ugyanannyi idősen fogunk meghalni. Az utolsó pillanatig szívott cigarettára, a visszatérő tüdőrákra úgy tekintünk, mint baljós ómenre, ami tovább sújthatja családunkat. Felkeresnénk a városokat, amelyekben őseink éltek, visszaidéznénk azokat a fájdalmakat és szerelmeket, amik őket érték. Épp emiatt rendülünk meg annyira, amikor azt látjuk, hogy Sirkka-Liisa után senki sem maradt, aki mindezt megtehetné. Talvensaarival együtt szorul el a szívünk, amikor arról értesülünk, hogy Sirkka-Liisának ki kellett műteni a méhét, máskülönben fiatalon életét vesztette volna. Aztán bízunk abban, hogy a nőhöz és férjéhez közelálló unokahúg mégis életben lehet még, és Talvensaari felveheti vele a kapcsolatot. Amikor pedig kiderül, hogy a család egyik első halottja épp a fiatal lány volt, úgy gyászoljuk őt, mintha csak saját rokonunk lett volna.

Sirkka-Liisa életében első ránézésre nem sok rendkívülit vélünk felfedezni. Hiszen épp olyan volt, mint mindannyiunk. És pontosan ezért is lesz olyan fájdalmas végigtekinteni, hogyan múlik el egy emberöltő, miként lesz az egyik pillanatban még csupa élet fiatalból idős, magára maradt asszony. Érezzük, hogy becsap minket a tudatunk, és ez halálra rémít minket. A rendező mellé állva képzeljük a magunk idejét végtelennek, és úgy tekintünk át egy életet, mintha csak egy rövidecske könyvet lapoznánk végig. Talvensaari is érzi ezt, őszinteségével pedig elevenünkbe tapint. „Úgy tűnik, Sirkka-Liisa elfogadta a halandóságát. Egy nap talán én is képes leszek erre”, mondja a film végén, csak úgy elejtve egy gondolatot, amit folyamatosan, az idő előrehaladtával egyre reménytelenebbül próbálunk a háttérbe szorítani.

A Finn Filmnapok másik legjobb produkciója, A szokás hatalma egy jóval aktuálisabb témához, a metoo kérdéséhez nyúlt. A hashtag gyorsan fogalommá vált, az elmúlt évek során pedig egyre inkább kezdtünk úgy tekinteni rá, mint ami csak a legsúlyosabb nemi erőszakok kérdését érintheti. Miközben emlékezhetünk, a két rövid szócskával azért tudták elárasztani a közösségi médiát, mert a leghétköznapibb tapasztalatokat érintette. Egy kéretlen fogdosást. Kellemetlen utcai megjegyzéseket. Részeg nyomulást a szervezeti bulin, egyre agresszívabb udvarlást a tömegközlekedésen. És igen, végül a szexuális erőszakra tett hol sikertelen, máskor sajnos meg is valósult kísérleteket.

Hét finn rendező állt össze, hogy hét nő egy-egy napját kövesse nyomon. Ezekben a közös az említett metoo-tapasztalat lesz: „igen, velem is műveltek már hasonlót.” Hogy mi az a bizonyos „hasonló”, az nagyon eltérő lehet, emiatt pedig aztán többen is úgy vélték korábban, hogy áteshetünk a ló túloldalára. Erőszakos támadásokkal egy lapon említve esetlen próbálkozásokat, rosszul sikerült udvarlási kísérleteket. És valóban, a tényleg súlyos eseteket bagatellizáljuk, ha egy-egy béna viccet is úgy kezelünk, mint a törvény által is büntetett cselekményeket. A szokás hatalma megmutatja ugyanakkor, hogy nem kell ahhoz eljutni a konkrét nemi erőszakig, hogy valamit elfogadhatatlannak nevezzünk. Nyilvánvalóan nemcsak az okozhat komoly traumát, ha végül megtörténik a behatolás is.

A többek közt Jenni Toivoniemi, Miia Tervo és Anna Paavilainen által rendezett film lehetne didaktikus is, erőltetett és propagandaízű. Felemelt mutatóujjal győzködhetné a nézőt: látjátok, férfiak, ezért nem helyes, ha ezt és ezt teszitek. A szokás hatalma ugyanakkor, a címének is megfelelően, teljesen valószerű ütközéseket tár elénk. Aztán megmutatja, hogyan reagál a környezet ezekre. Mennyire kínosan elfordítják a buszon ülők a fejüket, mennyire érzéketlenül beszélik ki a kolléganők, hogy hát „nem kellett volna akkora ügyet csinálni belőle.” Miközben azt sem tudják pontosan, miről van szó, majd amikor meghallják, hogy nem volt konkrét nemi erőszak, csak kísérlet rá, majdhogynem belemondják az áldozat szemébe: jaj, hát akkor nem is történt semmi.

A szokás hatalma azért is olyan erős, mert bár női mozi, megmutatja, hogy az áldozatok sokszor nőtársuk együttérzésére sem számíthatnak. Látunk olyan férfiakat, akik jóval normálisabban reagálnak az elfogadhatatlan szituációra, ahogy olyanokat is, akik a maguk bőrét mentenék, amikor mások tetteit bagatellizálják. Ahogy pedig az említett túlreagálás nem segít, úgy az sem, ha az egyértelmű határátlépéseket nem vagyunk hajlandóak észrevenni. Azokat a szituációkat, amikben egyszerűen nem működik, hogy a sértett félnek mondjuk meg, hogyan kellett volna és kellene másképp viselkednie. Mert nem ő volt az, aki nem tartotta tiszteletben egy másik ember privát szféráját.

Jóval lélekmelengetőbb Ulla Heikkilä új filmje, az Éden. A keresztény táborban játszódó sztori egy csapat tinédzsert mutat, akik még ismerkednek önmagukkal, itt élik meg az első szerelmet, ahogy az első csalódásokat, az első komolyabb próbatételeket. A Zoom-beszélgetésben a rendezőnő elmondta, Finnországban egy rendkívül népszerű hagyományról van szó, a fiatalok számára pedig ez fontos szocializációs esemény, és nem kizárólag a Biblia tanulmányozásáról szól. Az Éden nagyon ügyesen mutatja meg ezt a kettősséget, a kamaszokhoz pedig jóindulattal, nem a megszokott filmes eszköztárral közelít. A végeredmény rendkívül friss, autentikus, mi pedig máris nem felnőttként nézzük a tinédzserek csetlését-botlását, hanem újra ott vagyunk a magunk táboraiban.

Pontosan emlékszünk, milyen volt hajnalban a faházak közt sétálgatni a hirtelen megszeretett baráttal, barátnővel, és milyen csalódottan bezárkózni, amikor úgy éreztük, magunkra hagytak minket. Kamaszos drámák ezek, olyanok, amiket nagyon is komolyan kell vennünk, ugyanakkor amik még szerencsére könnyen feloldhatóak. Az első szerelmi bánatot mind végzetesnek érezzük, aztán persze hamar rájövünk, hogy ez még csak ismerkedés volt a világgal, a másokhoz való kapcsolódással. Heikkilä filmje szívderítően szépen beszél ezekről, így még harminc-negyven fölött is elhisszük, hogy van remény. Levetkőzzük kicsit az évek során magunkra szedett keserűséget, cinizmust, és elkezdünk bizakodni, ha másban nem is, a soron következő generációban mindenképp.

HIRDETÉS - AIP

Címkék: film, Finn Filmnapok, Finnország, Távmozi


HIRDETÉS

HIRDETÉS - AIP

FIZESSEN ELŐ A MAGYAR HANGRA!

Friss lapszámunk

  • Tévút – Magyar Hang-ajánló
  • Magyar Hang - 2021. május 13., 16:29
  • Róna Péter esszéje az ország kínaiaknak való kiárusításáról. Interjú Salát Gergellyel és Beck Zoltánnal. Őrségi, miskolci és tihanyi riport. Keresse a születésnapi Magyar Hangot, az Átlátszó mellékletével!

HIRDETÉS

HIRDETÉS

Támogasson minket!

Hirdetés

HIRDETÉS - AIP

CSATLAKOZZON HOZZÁNK PATREONON

Az élet meg minden podcast – Jordán Ferenc

Jordán Ferenc (Fotó: Az élet, meg minden)

Árnyék podcast – Munkanélküliek támogatása külföldön

Pin It on Pinterest