Mi lett a kilencvenes évek ígéretesen induló rendezőivel? Miért gondolják úgy a Magyar Művészeti Akadémiában összegyűlők is, hogy ma nincs minden rendben a mecenatúrával? Egy keddi kerekasztal-beszélgetésen jártunk.
Az elmúlt években sok szó esett azokról a jelentős rendezőkről, akik évek óta küszködnek a rendszer adta kereteken belül, sorra utasítják vissza a projektjeiket. Esetleg már nem is próbálnak állami támogatást szerezni. Olyan fontos alkotók vannak köztük, mint Pálfi György, Török Ferenc, Hajdu Szabolcs vagy épp Szász János. Vannak olyanok, akik már ráuntak a parkolópályára, és saját pénzből, illetve innen-onnan bejövő forrásokból igyekeznek filmet készíteni. Így tesz Reisz Gábor és Schwechtje Mihály, Hajdutól pedig már be is mutatták két éve a Békeidőt. De mi van azokkal, akik a kilencvenes-kétezres években tettek le az asztalra néhány fontos filmet, azóta viszont alig hallani róluk? Miért esik kevesebb szó a Meteo vagy A fény ösvényei rendezőjéről? Pedig bőven van okunk hiányolni őket is, a hallgatás mögött pedig általában nem ötlethiány vagy a visszahúzódás vágya áll.
A legtöbben talán Bollók Csaba filmjéről, az Iszka utazásáról hallottak, de Mispál Attila rendezésére, A fény ösvényeire szintén sokan emlékezhetnek. Monory Mész Andrást a Bebukottak tette ismertté, majd rendszerváltáskori kultfilmje, a Meteo még több elismerést hozott számára. Kollégánk, Tompos Ádám a kedvenc magyar filmjei között említette tavalyi cikkünkben: „A mából visszanézve persze nem hat már futurisztikusnak ez a látomásos KGST-noir, de tökéletes lenyomata annak a kornak és hangulatnak, amikor generációk a gyárromok alatt a Fekete Lyukból várták eljönni a reményt. Hát, azóta egy kicsit pontosabban látjuk, hogy mi lett belőle.”
A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) Keddi Kaleidoszkóp sorozatának a mostani már az ötödik kerekasztal-beszélgetése volt. Olyan ígéretesen induló rendezőket hívtak, akikről jó ideje alig hallani már. Az említettek közül Bollók Csaba először örült is a gondolatnak, végül viszont mégsem jött el. Elmondása szerint ugyanis fájna neki erről a kimaradt tizenöt évről beszélni, végül pedig talán csak nyomdafestéket nem tűrő szavai lennének. Mást nem is sikerült megtalálni. Ilyen volt az 1994-es Paramicha című dokumentumfilm rendezője, Szederkényi Júlia, akit hiába szerettek volna meghívni, végül nem jött össze. Ugyanígy azt sem, aki a Cannes-i Filmfesztiválon díjat nyert el a Szél című, 1996-os rövidfilmmel – hangzott el az este moderátorától, Tóth Klárától. Azóta csupán néhány dokumentumfilmet, rövidfilmet készített Iványi Marcell, például a 2005-ös, Ballada címűt. A beszélgetésen végül Monory Mész és Mispál mellett a Balra a nap nyugszik rendezője, Fésős András, továbbá a Filmvilágot főszerkesztő Schubert Gusztáv vettek részt. A közönség soraiban ott ült Eperjes Károly is, a színművész a végén reagált az elhangzottakra.
Szó sincs azonban arról, hogy az inkább jobboldalinak tekintett közegben a mostani filmtámogatási rendszer apológiáját lehetett volna hallani. Sőt, a résztvevők időnként kifejezetten kritikusan fogalmaztak, a producerek rémuralmaként emlegetve a mostani időket. Monory Mész arról beszélt: míg a demokratikus döntéshozatali rendszerek láthatóan lassúak, bukdácsolnak, addig az autoriter, egyszemélyes döntések parancsvégrehajtási sebessége sokkal gyorsabb. Szerinte az említett kétféle lehetőség között bukdácsolunk folyamatosan. Úgy látja, Káel Csabáék elhivatottak egyfajta ideológiai megközelítés mellett, a film szerepe szerintük komoly propagandaértékkel bír, „ez volt Lenin agyában is a film születésekor”. Ez a fajta megközelítés szerinte egysíkúságot ad a filmkínálatnak, érvényessége leginkább csak lokális. Történelmi kérdésekben ezzel szemben többféle igazság létezhet. Ráadásul Monory Mész szerint a fiatalabb generáció fejében elképesztő deficit van a történelmet illetően, „nincs rálátásuk a civilizáció történetére”, és irodalmi műveltségük is szűkös.
Pozitív hivatkozási alapként a Balázs Béla Stúdió (BBS) merült fel a jelenlévők részéről, az egyablakos rendszert bírálták, kitérve rá, hogy még a szocializmus idején is lehetett több helyen kilincselni. Mispál Attila a Bárka Színház létrejöttét emlegette, és hogy annak létrehozói szerettek volna egy saját filmest, így került ő a fedélzetre. A nagyobb, hivatalos struktúrával szemben így máris megteremtődött a lehetőség egy másikra. Látni kell, hogy valóban lehetséges a struktúrán kívüli működés, a BBS is így létezett – fejtegette.
Monory Mész a hendikepjeként említette, hogy rendkívül optimális volt az indulása. Románc című filmjét betiltották, majd a rendszerváltás határán készült el a Meteo, amikor pedig beadta a forgatókönyvet Simó Sándornak, két héten belül hozzá is jutott a büdzséhez. Simó ráadásul egyáltalán nem szólt bele a munkájába, semmiféle kényszer nem érte a Meteo készítése során. Hogy ki készíthetett aztán filmet, hol és hogyan? Volt például egy utóvédharc azért, hogy szakmai önkormányzatok dönthessenek a kérdésben, de az is erősen vitatható szerinte, hogy ez lett volna a legjobb megoldás. Nádas Péterrel közben írtak közösen egy könyvet, a dolgai mégsem mentek igazán flottul, az önmenedzselési képességét nem tartotta túl erősnek. Ezért inkább producerekre bízta ezt a feladatot, ami – úgy látja – tévedésnek minősült. Többé-kevésbé önjelölt producerek érkeztek, másoknak volt már előéletük, de a beszélgetésen amúgy jelenlévő Muhi Andráson kívül keveseket tudtak jó példaként említeni. Tóth Klára erre úgy fogalmazott, ő egyébként is inkább az utolsó stúdióvezetőként említené Muhit.
Bármelyik hosszú ideje nem forgató filmest megkérdezed, hogy van-e valami a fiókban, rögtön elő tud húzni valamit – fogalmazott Monory Mész, akinek szintén vannak a fejében ötletek. Szívesen forgatna például a virtuális valóság térhódításáról, az ezzel kapcsolatos technikai lehetőségek veszélyeiről. Ha volna egy producer, aki azt mondaná, hogy tessék, csinálja, másnap bele is vágna, hagyná akár az egyetemet is. Most viszont erre nincs lehetősége. Mispál Attila ugyanakkor úgy fogalmazott, nem akart igazából soha rendező lenni, és most sem gondolja, hogy az lenne. Viszont gimnazista korában izgalmas impulzusok érték, Luis Bunuel is jelentősen hatott rá. Egy hangot nem értett ugyan Az andalúziai kutyából, de olyan elementáris élményt jelentett, hogy bár a családja orvost faragott volna belőle, ő inkább a filmek felé fordult. De nincs annyira elkeseredve a lehetőségek későbbi hiánya miatt, mint Bollók Csaba, bár meg tudja őt érteni. Dolgozott így is tovább, például egy Pilinszky-sorozaton. Az ötödik, még meg sem jelent részből bemutattak egy jelenetet, ebben Szentjóby Tamással beszélget. Ez inkább televíziós dokumentumfilm szerinte, amely műfajtól főiskolásként még ő is idegenkedett, most viszont csupa ilyet készít. – Ezeket nem én akartam csinálni. Onnantól, hogy kijöttem a főiskoláról, az egyetlen, amit én akartam, A fény ösvényei volt, az összes többi ilyen-olyan megbízás, egyikből jött a másik – fogalmazott. Emlékszik, Bereményi Géza mondta még nekik, hogy filmet akkor kell csinálni, amikor lehet – de nem mindig lehet, még egy Bereményi számára sem.
Mispál Attila, Monory Mész András, Tóth Klára, Fésős András és Schubert Gusztáv az MMA rendezvényén (Fotó: Lakner Dávid)
Fésős András úgy látja, nekik ebben a nagy szürkeségben, amiről szó van, még szerencséjük is volt a főiskolai osztállyal. Gazdag Gyula lett az osztályvezetőjük, „ahol látott egy jó ötletet, azt hagyta érvényesülni”, valamint visszahívta Herskó Jánost, akivel végképp nagy szerencséjük volt. Pozitív példaként emlegette Xantus Jánost is, míg Tóth Klára azt nevezte fantasztikusnak, hogy tanulhattak Zolnay Páltól.
Schubert Gusztáv mindehhez azt fűzte hozzá, hogy az ő generációjuk másként éli meg a mai napig, ami az elmúlt harminc évben történt, mint a későbbiek. Szerinte Pálfiék, Hajduék antréja kedvezőbb lehetett, a kilencvenes évek elejét viszont a hagyományos rendszer szétesése jellemezte. Olyan együttes indulásokkal, mint amilyenek a hatvanas években lehetségesek voltak, szerinte később alig lehetett találkozni. Pedig a francia újhullám is azért tudott szerinte ilyen jelentőssé válni, mert többen együtt tudtak elindulni. Emlékezzünk ráadásul, hogy volt idő, amikor kilenc-tíz magyar film készült egy évben. Azt gondoljuk, hogy ha a történelem jobbra fordul, akkor már semmi probléma nem történhet, így volt ez a rendszerváltáskor is. Sokan másban bíztak, mint ami érkezett.
A közönség soraiból felszólaló Muhi azt tette hozzá, egy dologról nem beszélnek: egyszerűen nem volt már pénz a filmkészítésre. Ráadásul a Schubert által említett kilenc-tíz filmből „nyolc Betára forgott, épp csak jobb volt a VHS-minőségnél”, és senki nem akart játék-, de még kisfilmet sem Betára forgatni. A rendszerváltáskor továbbá még egymilliárd forint volt évente az összes filmre, ez az időszak eltartott aztán nagyjából 2004-ig.
Tóth Klára a beszélgetés vége felé megjegyezte, olyan a szocializmus alatt sem történt, hogy egy rendező készülhetett már egy filmre, szereplőket válogatott, majd azt mondták neki, bocs, mégis másnak adják a lehetőséget. Márpedig egy ideje hasonlókat tapasztalni. Az akadémikus filmesztéta felemlegette azt is, mennyire nem akarta engedni Szilágyi István író, hogy megfilmesítsék a Kő hull apadó kútba című regényt, majd Kovács Andrásnak mégis rábólintott. Annak a Kovácsnak, akit teljesen lázban tartott a korszakos regény megfilmesítése, évekig úgy lépett ki a házából, hogy ha csak meglátott egy nőt, már azt vizsgálta, hasonlít-e Szendy Ilkára. Aztán mikor végre bele lehetett volna vágni, kiderült, hogy nincs annyi pénz, amennyi a munkához kellene, ráadásul a helyszín sem volt már ideális. Végül végigjárták a különböző helyeket, bemutatva a kamerának azt, milyen, amikor egy történetből mégsem lehet filmet csinálni.
Az esemény végén felszólaló Eperjes Károly úgy fogalmazott, „elhangzott minden finomság és nehézség”, a dolgoknak pedig anyagi, lelki és szellemi összetevőjük is van. A művészet három komponense szerinte a mecenatúra, az alkotó és a befogadó, és mind a hárommal gond van. A magyar film azon korszakát, amelyben nagyon prosperált, egy felépített struktúra jellemezte, ehhez volt anyagi elszánás is szerinte. Volt négy stúdió, azok élén négy szakember, afféle villámhárítók, ha pedig az ember forgatókönyve nem kellett az egyik helyen, elvitte egy másikhoz. Fel kellene Eperjes szerint is építeni valami újat, vissza kellene térni ahhoz, hogy több lehetőségük legyen a filmeseknek. Például újra felépíteni egy külön drámai stúdiót. Eperjes is elmondta továbbá, hogy bár ők is borzalmasak voltak a tanáraik szerint, de a mostaniak még problémásabbak, nincs a legjobb véleménye az induló filmesekről. Nem sikerült továbbadni a klasszikus elvárásokat, mondta Eperjes, aki hozzászólásában ezúttal is eljutott Arisztotelésztől Aquinói Szent Tamáson át egészen József Attiláig. Magáról úgy fogalmazva, hogy nem önmegvalósító kíván lenni, hanem valami egyetemeset adna át.
