„Él-e még a magyar népzene? Találnak-e még mindig érdemleges gyűjteni valót a magyar népzenegyűjtők? Él. Találnak... Él, mint a fű és a fa. A növényzet akkor is változott, cserélődött, egyazon időben pusztult és változva újjáéledt, amikor mesterségesen nem avatkoztak az életébe. A mai ember azonban a maga nagyobb javát és kényelmét keresve – túlságosan is gyorsan változtatja a világot. Ezzel a mesterséges gyorsasággal a természet nem tud mindenben lépést tartani, így a népzenekultúrának az emberiséggel egyidős folyama is éppen századunknál szakadozott meg; egészében nem volt ideje átfolyni a mai ember életébe. A nagy gyorsaságban kimarad az életünkből valami, ami régen nagyon fontos és hasznos volt s amit a jövőben sem fogunk tudni nélkülözni... De ma még él – inkább csak úgy, mint az erdő mező helyére telepített városban a szórványos fák és a szennyesre taposott füves foltok” – írta 1969-ben az Új Írásban Sárosi Bálint, a magyar népzenekutatás megkerülhetetlen alakja. Egész életében a magyar népi hangszerek tanulmányozásával, a hangszeres népzenével, a cigányzenészek szerepének kutatásával és az afrikai zenével foglalkozott.
1925-ben született a székelyföldi Csíkrákoson. Budapesten Eötvös-kollégista lett, a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészettudomány karán, majd a Zeneművészeti Főiskola zenetudományi szakán szerzett diplomát. 1958-tól az MTA Zenetudományi Intézete népzenekutató csoportjának volt a munkatársa, majd a hangszeres népzenei osztályt vezette. A magyar nyelvterületen túl külföldön – Kuvaitban, Örményországban, Etiópiában – is gyűjtött népzenét, konferenciákat tartott külföldön, tanított Innsbruckban és Göttingenben.
A hatvanas évektől minden lehetséges csatornán igyekezett a népzenei ismereteit átadni: először a rádióban a Zenei anyanyelvünk rádiós sorozat előadójaként, majd a Cigányzene című tévés ismeretterjesztő-sorozat műsorvezetőjeként. Kutatóként szinte az egész világot bejárta, könyvet írt a zenei anyanyelvünkről, a hangszeres magyar népzenei hagyományról, a Bihariról, a cigányzenéről.
„A legnehezebb megszólaltatni az embereket. Hangulat kell hozzá. Mivel ismertem a falusi ember gondolkodását, gyorsan kinyitottam a lelki zárakat. Siratót gyűjteni például különösen nehéz. Lehet besötétíteni, meg gyertyát gyújtani, de attól még nem lesz az igazi. Én viszont csak azt vettem fel, amikor igazán sirattak. Például Gyimesben, a temetőben láttam, hogy egy asszony nem ott sirat, ahol szoktak, az elhunyt szerette sírjánál, hanem a templom előtt, egy nagyobb fakeresztnél. Odamentem hozzá, megkértem, hogy meséljen arról, akit siratott. Elmondta, hogy a férje halt meg a háborúban a Kárpátokban, ezért nem tudták eltemetni. Aztán áthívtam a szállásomra, és úgy tereltem a beszélgetést, hogy a végén magától siratott. A siratás nem bőgés, nem siránkozás, hanem emlékállítás. Aki sirat, az hagyományos dallamtöredékekre improvizálva elmondja, hogy milyen ember volt az, akit sirat, miért hiányzik. Olyan szépet siratott az asszony, még ma is emlékszem rá! Be is került a Magyar Népzene Tára sorozatba, a siratókat tartalmazó kötetbe...” – fogalmazott Sárosi Bálint 2017-ben a Magyar Nemzet akkori újságírójának, Lázár Fruzsinának adott interjújában.
1976-ban Erkel Ferenc-, 2005-ben Széchenyi-, 2007-ben Hazám-, 2014-ben a Prima Primissima Díjjal tüntették ismerték el munkásságát. 2018-ban a Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal polgári tagozata kitüntetésben részesült.
Sárosi Bálint temetéséről később intézkednek.
