Dokumentumfilmet forgatnak az 1956-os forradalom egyik fontos eseményéről, a mecseki partizánháborúról. Azaz csak forgatnának, pénz ugyanis nincs rá. Az állam, a hivatalos filmes fórumok nem segítenek. A készítők, újságíró kollégánk, Sashegyi Zsófia és Cs. Nagy Sándor rendező a közvéleményhez fordulnak segítségért.
A hegyen egész nap gyülekeztek az emberek – emlékezett vissza Tésenyi Ferenc fogorvos a napra, amikor tizennyolc évesen partizánnak állt. 1956. november 4-e volt, az országra lecsapott a Forgószél hadművelet: a szovjet csapatok hajnalban indultak meg a forradalom ellen. Budapesten még napokig folyt a szervezett fegyveres ellenállás; a harcoló alakulatokról számos írás jelent meg az elmúlt években, ötvenhat 60. évfordulóján a megemlékezések középpontjában kiemelten a névtelen hősök álltak.
Két hét partizánháború
Jóval kevesebben tudják, hogy Pécsett (az egyébként békés) bevonulás pillanataiban a Mecseki Szabadságharcos Csoport tagjai, egyetemisták, bányászok, és a hozzájuk csatlakozók, akik újabb számítások szerint akár ezren, sőt néhány napig kétezren is lehettek, bevették magukat a Mecsekbe, ahol egyesültek a korábban kivezényelt irreguláris védelmi erőkkel. Hatalmas embertömeg mozdult meg hirtelen, spontán, s szervezett néhány nap alatt irreguláris haderőt.
Tésenyi Ferencék az Üdülő Szállóban alakították ki első alkalmi főhadiszállásukat; szinte azon nyomban kisebb harcba keveredtek három szovjet tankkal, amelyek a Mecsekbe akartak behatolni. Miután az egyiket kilőtték, a másik kettő visszafordult. A gerillacsapatokat egy volt ludovikás tiszt, az 1949-ben a Néphadseregből elbocsátott Kubicza János szervezte szabályos rajokba. Illegális küldöttség kereste meg a lakásán; rövid gondolkozás után igent mondott, magához vette pisztolyát, katonai térképeit, majd elindult a hegyre, s az apró hegyi faluba, Vágotpusztára áthelyezett főhadiszálláson gyülekező alakulatokat föleskette a harcra.
A mecseki láthatatlanok (a kádári propaganda nevezte el így őket a maga szempontjából nem túl szerencsésen, hiszen a romantikus atmoszférájú szókapcsolat nyomán sokkal inkább a találékonysággal vegyes bátorság juthat eszünkbe, mint valamiféle „hegyi ellenforradalmárok” gyülekezete) számtalan alkalommal visszafordították a szovjet tankokat, karhatalmistákat szállító teherautókat. Legtöbbször a stratégiai fontosságú, a Mecseket Pécs irányába kettészelő műút mentén, a festői fekvésű Mánfánál.
November 14-én pedig Málics Ottó vezetésével meg akarták szállni a pécsváradi rendőrkapitányságot. Az akcióban, amelyben az ellenük felvonult erősítéssel is megküzdöttek, végül nem sikerült lőszert szerezniük, csak egy sérült csapatszállító kocsit tulajdonítottak el, Málics pedig az életét vesztette. A helyzet, a hősies harc egyre reménytelenebbnek tűnt. A pécsváradi akció után két nappal, a Vágotpusztán összehívott újabb gyűlésen a parancsnok, Kubicza János felmentette esküjük alól a katonákat, és azt javasolta, induljanak el vele együtt Jugoszlávia felé.
Megszólalnak a túlélő mecseki láthatatlanok
Jól emlékszünk mindannyian: kollégánknak, Sashegyi Zsófiának (az egykori Magyar Nemzet Magazinjánál dolgoztunk együtt) három egykori mecseki szabadságharcost sikerült a mikrofon elé ültetnie 2016–17-ben. Tésenyi Ferenccel beszélt először, majd találkozott a hazatért ausztráliai vendéglőssel, Farkas Józseffel és a Berlinben élő képzőművésszel, Lux Antallal is. (Farkas az események idején 16, Lux 21 éves volt.) A mecseki láthatatlanokat sokan akkor fedezték fel maguknak, és az ország közvéleménye is először értesülhetett az egykori partizánharcokról, jóllehet történelmi tanulmányok korábban is születtek róluk.
Rozs András Romváry Ferenccel könyvet írt a baranyai irreguláris alakulatokról. (Ő még a parancsnokkal, Kubicza Jánossal is beszélhetett.) Dávid Ferenc pedig harctérkutatást végzett a Mecsekben. Munkáikból tudjuk, hogy a felkelők összes fegyverzete 800–1000 puskából, körülbelül 100 sorozatlövő fegyverből állt, amit máig nem igazolt adatok szerint négy géppuska és egy páncéltörő ágyú egészített ki. Mindennek fényében tűnik hatalmasnak teljesítményük:
a szabadságharcosok a vidéki Magyarország legnagyobb és legeredményesebb partizánküzdelmét robbantották ki az egyik nagy világhatalom nyomasztó erőfölénnyel rendelkező hadereje ellen.
A harcot sokan azért vállalták, mert bíztak a Szabad Európa sugallta ígéretekben: az ENSZ-csapatok hamarosan az ország segítségére sietnek. Másokat egyszerűen az igazságtalanság, az idegen erőszak kiváltotta harag vezényelt a mecseki táborba. „Miután meghallottam a Kossuth téri és a mosonmagyaróvári sortűz hírét, akkor is mentem volna, ha biztosan tudom, hogy meghalok. Gondolom, a többiekben is ehhez hasonló indulatok dolgoztak” – nyilatkozta Sashegyi Zsófiának Tésenyi Ferenc. (A férfi további élete is érdekes: a gerovói menekülttáborban társai elbeszélése és saját tapasztalatai alapján naplóban örökítette meg a mecseki harcokat. Már az emigrációban, a húszas éveit taposva érettségizett le a Burg Kastlban működő magyar gimnáziumban, azután pedig fogorvosi végzettséget szerzett. Svájcban élt, a rendszerváltozás után költözött haza, Győrbe.)
Lesz-e film?
A Magyar Nemzet Magazinban olvasott a hajdani partizánküzdelmekről Cs. Nagy Sándor rendező is. Felkereste a kollégát; közösen írták meg a szinopszist. Sietniük kellett, az idő sürgetett, a történet hősei 80. életévükhöz közeledtek. Hiába; terveikkel folyamatosan áthatolhatatlannak tűnő falakba ütköztek. Ennek ellenére vágtak bele 2017 őszén a forgatásba, nagyrészt Cs. Nagy Sándor megtakarított pénzéből. A három férfi több mint hatvan esztendő elteltével ismét találkozott a kamera előtt: az egykori küzdelmek helyszínén, a Mecsekben beszélgettek. A kész kockákon láthatjuk, ahogy Tésenyi Ferenc meglátogatja szülei sírját; vele egyébként hosszabb beszélgetést is rögzítettek. Szerencsére. A férfi ugyanis hamarosan meghalt. Ketten maradtak.
– Az elképzelhető összes helyre adtunk be pályázatot. Sajnos hiába. Nemet mondott a Nemzeti Kulturális Alap, a Nemzeti Filmalap, a Nemzeti Filmintézet és a Médiamecenatúra is – mondja Sashegyi Zsófia. – A huszonnegyedik órában vagyunk, vesztegetni való időnk nincs.
A magyar állam nem segít. Hogy miért nem, azt ők tudják. Körülbelül 60 millió forint hiányzik ahhoz, hogy a tervek szerint el tudják készíteni a dokumentumfilmet. El kell készíteni a nagyinterjúkat, az animációkat, a drónfelvételeket, ki kell fizetni a stábot, meg kell venni az archív filmanyagot is.
Az újságíró és a rendező arra jutottak: az ország közvéleményéhez fordulnak. A gyűjtés nemrégiben indult útjára.
– Már a kampány első napjaiban közel félmillió forint gyűlt össze, de még ennél is nagyobb öröm, hogy úgy tűnik, sikerült megmozdítanunk a Pécs környékén élőket. Sokan keresnek minket a helyi emlékezetben élő történetekkel és így olyanokhoz is eljuthatunk, akik szemtanúként tudnak beszámolni a mecseki eseményekről – mondja Sashegyi Zsófi a, aki a sikerek közt említi azt is: Bank Barbara pécsi származású történész is velük küzd a közös célért, és a pécsi önkormányzat is az ügy mögé állt, és az ígéret szerint anyagilag is támogatni fogja a film megvalósulását.
Aki hozzájárulna a nemes ügyhöz, az egyszerű utalással is megteheti. A számlaszám: 11773425- 04736372. A név: Nagy Sándor Mecseki.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2021/1. számában jelent meg.
