A maga idejében ez a Szép versek biztosan nem jelenhetett volna meg. Igaz, nem is nagyon lett volna, aki ebben a formában szívesen összeállította és kiadta volna. Benne a kor hungarista lapjainak termésével, olyanokkal, mint az elkötelezett antiszemita Erdélyi József Dunapart 1944 című verse: „Így is lehet, lám, zsidók nélkül.” De olyanokkal is, mint Hollós Lajos megrázó költeménye volt a kényszermunkából való hazatérésről. Ami a korszak egyik legjobb lapjaként szolgáló, hamarosan betiltott Vigíliában jelenhetett meg. Ennek a betiltásnak a története is sajátos, mint azt Zoltán Gábor írja: Possonyi László szerkesztő „tudta, milyen hónapok következnek, és nem szerette volna, hogy az általa alapított lap a korszak szerves részeként működjön. Kapcsolatait igénybe véve érte el, hogy a Vigíliát tegyék rá pótlólag a halállistára. És bevált a számítása, a lap a háború után újraindulhatott, ismét fontossá válhatott. De addig még végtelennek tetsző heteknek, hónapoknak kellett eltelniük.”
Persze inkább azok voltak többségben, akik bármiféle számításra képtelenek voltak, és csak sodródtak a történelemmel. Visszavonultak vidékre, és írtak az asztalfióknak, mint Áprily Lajos, vagy egy nagyvárosban tartottak a jövőtől, folyamatosan búcsúzva mindentől, mint tette azt előbbi fia, Jékely Zoltán Kolozsváron. Töredékes, a kiszolgáltatottságról tanúskodó verseket írva, míg más – Vas István – nem hallgatott a félelemről sem. Megint csak mások aztán inkább elfordultak, és éjjel-nappal csak a Balaton szépségét zengték. Voltak akár a rendszert szívesen fogadó hungaristák, vagy épp csak túlélni akaró, a rendszerrel szembe nem szegülő poéták.
Zoltán Gábor abszurd antológiának nevezi a kötetét, ami a fentiek fényében pontos is. A Magvető által kiadott Szép versek 1964 óta igyekszik, több-kevesebb sikerrel, a magyar irodalom teljességét reprezentálni. Akadt, amikor ez talán jobban sikerült, mint mondjuk a rendszerváltás éveiben, máskor kevésbé. Az utóbbi években törekednek a sokszínűségre, de ez mostanában sem könnyű feladat.
A II. világháború vége felé viszont egyenesen lehetetlen küldetés lett volna. Elképesztő pragmatizmus és értékrelativizálás kellett volna ahhoz, hogy valaki a jelen formában válogasson. Valószínűleg nem tette volna senki. Ezt nyilván a szerző sem gondolja, aki nem is a szó szoros értelmében vett antológiát állított össze, azt nem is tehette volna az érvényben lévő szerzői jogok miatt. Ehelyett hol feljegyzésszerű, a publicisztikai elemeket sem mellőző esszékötetben vette végig, az adott év sajtójában, köteteiben mi jelent meg, illetve utóbb hogyan számoltak be a kortársak az eseményekről. Ebbe belefér hosszú idézet Polcz Alaine vagy Orbán Ottó visszaemlékezéseiből is.
És beleférnek Zoltán Gábor személyes hozzáfűzései is: „mostanában történt, hogy egy íróval beszélgettem, egy íróval, aki azt hirdeti magáról, hogy nemzeti elkötelezettségű és keresztény. Szerinte ha nem vigyázunk, a muszlimok nálunk is betiltják a disznóvágást (…). Azt találtam mondani, hogy nekünk, kettőnknek nem nagyon van miről beszélnünk, mert egyszerűen nincsenek közös hivatkozási alapjaink. (…) Nagyon meglepődött, és azt válaszolta, hogy dehogynem, rengeteg közös alapunk van. Például az ő édesapja egy egyszerű ember, vidéken él, munkás, de nagyon szereti Petőfit. Akkor nem mondtam – túlságosan durva lett volna – hogy Petőfi nem közös alap.”
Mindezt annak kapcsán jegyzi meg, hogy a szélsőjobboldaliak közül mennyien próbálták kisajátítani Petőfit, míg Arannyal vagy Vörösmartyval ezt nyilván kevésbé tudták tenni. Zoltán emiatt nyilván nem Petőfit okolja, de érdekes sajátosságként említi a dolgot. A Szomszéd című esszéregényt gyorsan követő Szép versek 1944 így egy személyesebb jellegű, izgalmas összeállítás lesz, amiben ha valaki nem is ért egyet Zoltán egyes értékeléseivel, a mögötte álló rendkívüli tudásanyagot akkor is el kell ismerje. Akár tankönyvszerűen is forgatva a kötetet, ha azt szeretné tudni, hogyan fogadták 1944 és az utókor írói, költői a kor iszonyatát.
Zoltán Gábor: Szép versek 1944, Kalligram, 2020, 3990 Ft
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/41. számában jelent meg, október 9-én.
