Korszakos képregényfilm vagy veszélyes relativizálás a Joker?

Korszakos képregényfilm vagy veszélyes relativizálás a Joker?

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Az utóbbi tíz év legütősebb képregény-adaptációja vagy veszélyes felelősség-relativizálás? Minden idők legjobb Joker-alakítása? Esetleg csak egy korrekt, de sok újat nem mondó akcióthriller? Todd Phillips új filmjéről, a Jokerről elhangzott minden és annak az ellenkezője is, a kritikusok pedig előbb kritikátlanul rajongtak, majd versenyt fanyalogtak. Annyi biztosnak tűnik, hogy Joaquin Phoenix alakítását azért a legtöbben kimagaslónak tartják. Páros kritikánk az Arany Oroszlán-díjas filmről.

A rém

A jelek szerint újra kell gondolnunk mindent, amit a művészetekről valaha gondoltunk. Na, nem épp a Joker forradalmi hatása miatt. A Batman-főgonoszról szóló legújabb film jól összerakott, okos és feszült mozi, de azért mégsem egy katartikus dráma. Társadalomkritikus is csak épp annyira, mint a színvonalasabb képregények azok szoktak lenni. Az átlagos hollywoodi adaptációknál pedig jóval véresebb, nyomasztóbb, mondhatni: kevésbé nézőbarát.

Persze, a nagy amerikai blockbustereknél amúgy is nehezebb belőni a színvonalat, mondhatni nehezített pályán mozgunk. Az alkotók kötöttebb pályán egyensúlyoznak, figyelniük kell a közérthetőségre, a poén-akció arányokra, a szuperhősmoziknál egyszerre szólva a geekekhez és a laikusabb nézőkhöz. Könnyű elvérezni útközben, így kijár a tisztelet annak, akinek sikerül a legtöbb igényt kielégítenie. Ahogy az újabb Batman-filmeknek, mint A sötét lovagnak vagy a Felemelkedésnek, úgy a Jokernek is összejött ez.

Nem volt pedig magától értetődő, megnézve a rendező eddigi filmográfiáját: Cool túra, Starsky és Hutch, Terhes társaság és a Másnaposok-trilógia után egy sötét hangulatú képregényfilm? De a jelek szerint most van Phillips igazán elemében. Nem mintha a vígjátékok között ne találnánk jobbakat, kellemesen elszórakozhattunk egyik-másikon. (Mondjuk azt a Starsky és Hutch-filmet nehéz megbocsátani.) Érdekes, hogy a fenti életmű komikumából nem sokat sikerült ide átmenteni, pedig még több fekete humor nagyon jót tett volna a Jokernek. Amennyi itt van belőle, azon ugyan lehet időnként szórakozni, de jobbára csak abból az alaphelyzetből fakad, hogy egy lesajnált bohóc visszaüt az érzéketlen, züllött társadalomnak.

Megértjük végül, mi volt ez az egész | Magyar Hang

Az új Joker-film erényei főleg a színészi alakításból és az atmoszférateremtésből fakadnak. Joaquin Phoenix méltán veszi át az elsőséget Heath Ledgertől, de legalábbis azonos súlyú szereplők innentől, ami a karakter életre keltését illeti. Phoenix persze nagy színész, nem okoz neki problémát egy az őrületbe belecsúszó, szerencsétlen figurát életre kelteni. Kicsit a Mami című film főszerepéhez hasonló, amit itt véghez visz, de említhetnénk A rémet és Charlize Theron alakítását is. Említeni őket már csak azért is fontos, mert mint fentebb írtuk, egyesek teljesen újraértelmeznék azt, amit a művészettől várni érdemes. Todd Phillips filmjét például azért kiáltották ki veszélyesnek, mert túlságosan közel enged a negatív karakter korábbi szenvedéseihez, motivációjához, hosszan kitárgyalva, a hátborzongató nevetéseiről ismert figura miként jutott addig, ameddig. Ahogy az egy eredetsztoritól nyilván várható.

Napjaink moralistái valóban úgy gondolják, hogy egy antihősben csakis a gonoszat, az öncélú rosszat szabad megmutatni, és úgy kell tenni, mintha ilyennek született volna? Ha van valami, ami veszélyes, hát ez az. A Beszélnünk kell Kevinről egyik nagy nóvuma volt, hogy a címszereplő gonoszságát nem az elrontott gyerekkorba, a korábbi szenvedésekhez vezette vissza. Mint addig és azóta is nyilván a legtöbb alkotás, igazodva a pszichológia évszázados megfigyeléseihez. Akadnak persze kivételek, fontos a mindenféle megközelítés, de számon kérni a Jokeren, hogy miért életszerű és fájdalmasan pontos, hát… Ráadásul a film körüli felhajtás azt is sugallja, mintha valami rendkívüli történt volna. Erről szó sincs. A Joker izgalmas, érdekes képregényadaptáció, de nem korszakos remekmű. Ahhoz túl szabálykövető, a világa túl kiismerhető – kiismerhetően anarchikus. Egyszer viszont érdemes próbát tenni vele.

/Lakner Dávid/

Mintha a Taxisofőrre váltottam volna jegyet

Martin Scorsese rendezőlegenda nemrég adott egy interjút az Empire magazinnak, kifejtve, hogy szerinte a szuperhősfilmek fabatkát sem érnek. Nem véletlenül kezdem Scorsese szavaival a kritikám, hiszem maga a „Mester” bábáskodott volna producerként a Joker-projekt felett, ha a The Irishman munkálatai nem tántorították volna el a legismertebb képregénygonosz eredettörténetétől. Scorsese-nek egyébként igaza van. A Marvel – és vele párhuzamosan a Batman-szériát is a magénak tudó örök rivális DC – mostanság szinte ontotta magából a rosszabbnál rosszabb képregény-adaptációkat. Olyan förtelmeket letéve az asztalra, mint a Venom vagy az Aquaman, de említhetném akár az új Superman-szériát is.

Mára már nem csak, hogy a hollywoodi sztárok temetője lett az ún. képregényfilm, de a stúdióktól sajnos csak a látványt hajhászó, a comic eredeti gondolatait átadni nem tudó látványfilmeket kapunk tonnaszám. Talán Nolan Batman-trilógiája volt a fenti stigmáktól mentes. Persze, az sem adta vissza azt az érzést, amit az eredeti Batman-képregényfolyam magában hordozott, de azért a hatvanas években futó sorozattól és a Tim Burton-, majd Joel Schumacher-féle ripacskodástól a képzeletbeli tízes skálán legalább eljutottunk körülbelül hétig.

Ezért is lepett meg, hogy egy viszonylag zöldfülű rendező, Todd Phillips teljes szabad kezet kapott a Warnertől egy Joker-genezis megfilmesítésére, aminek a főszerepére korunk egyik legtehetségesebb karakterszínészét kérték fel. Aki látta A nő, a Két szerető vagy a Sosem voltál itt című filmeket, annak talán nem is volt meglepő a választás, hiszen a főszerepre felkért Joaquin Phoenix eddig nem nagyon okozott csalódást a mozivásznon. A főleg drámai szerepekben brillírozó Puerto Rico-i színész pedig mindent meg is tett azért, hogy felejthetetlen alakítást nyújtson a Jokerben. Hihetetlen metamorfózison esett át: a forgatásra lefogyott 24 kilót, ami alapból Christian Bale-díjas tett.

A film alapját egyébként az Alan Moore által jegyzett, talán az egyik legnevesebb Batman-képregény az Eisner-díjas A gyilkos tréfa adta, ami jó néhány rajongónak okozott hatalmas örömöt. Szerintem is tökéletes választás. Ellentétben Burton és Nolan vízióival, Phillips nem kertelt, Gothamet és a benne élőket majdnem úgy festi meg, ahogy Moore tette a képregényben. A városon nem szépít semmit. Phillips Gothamjében is egy mocskos city-t látunk, amiben a populációt semmibe vevő, pöffeszkedő politikusok uralkodnak, és rossz, teljesen öncélú döntéseik miatt forrong a nép.

Ebben a közegben a most épp Arthur Fleck nevet viselő flepnis tengeti nyomorult életét. Phoenix jutalomjátékkal mutatja be azt a folyamatot, ahogy a pengeélen táncoló, pusztán szeretetre és elismerésre vágyó ember elveszti maga alól a talajt, és lesz az egész várost eluraló téboly elszabadítója. Mindezt teszi úgy, hogy a már említett képregényből megismert Jokerhez is szinte teljesen hű marad. Persze, A gyilkos tréfához képest vannak eltérések. Hiszen a film a képregénnyel szemben csak Jokerre és a szenvedésére koncentrál, illetve arra a néhány napra, amikor Fleck teljesen bekattan, viszonylag lassan adagolva a folyamatot. A gyilkos tréfához képest főleg a várost uralni próbáló Wayne család kapcsán számíthatunk komoly fordulatokra.

A sztori mellett természetesen a vizualitásra is érdemes kitérni: a film képi megoldásai döbbenetesek! Eszméletlen ügyesen fényképezték. Az amúgy csak néhány helyszínen játszódó, tudatosan szűkített terek pedig fokozzák a nézőben a fojtogató, egyben klausztrofóbnak ható jeleneteket. A film zenéjét szerző Hildur Guðnadóttir szerintem simán Oscar-esélyes.

Sokan felrótták az alkotásnak, hogy legitimál és felment, sőt szimpatikussá tesz egy szadista őrültet, ebben sajnos van igazság. Fleck végig sodródik az eseményekkel, nem az eddigi filmekből megismert Jokert láthatjuk benne, persze nyilván az imágó még nem nyílt ki. Ez bennem felvetette azt a kérdést, hogy vajon ha ebben a formában lesz a filmnek folytatása – gondolok itt a szereplőre és az alkotókra –, az milyen irányba fog építkezni. De ez a jövő zenéje. A viszonylag szűk szereplőgárdából kiemelném még a gátlástalan médiaszereplőt, Murray Franklint alakító Robert De Nirót, aki tökéletes választás volt a Jerry Springer-epigon szerepére. Persze ez köszönhető a már említett Scorsese-esetnek, és annak is, hogy a film komoly hasonlóságokat mutat A komédia királya és a Taxisofőr című örökbecsűkkel, ami rendezői koncepció is volt egyben. Néha konkrétan azt éreztem, miközben előttem peregtek a kockák, hogy a Taxisofőrre váltottam jegyet.

A film a nyolcvanas években játszódik, ami – most már tudom – remek időbeli választás volt. A közhangulatot a folyamatos rádió- és tévészpotok közvetítik, szinte minden jelenetben szól a televízió vagy rádió, ezzel is kihangsúlyozva a média szerepét és hatását a főhősben lejátszódó folyamatokra. Joker filmvégi monológja kicsit szájbarágós választ is ad, a maga sajátos módján. (Talán Paul Verhoeven cyberpunk alkotásai operáltak ennyire tudatosan a médiajelenléttel.) Phillips, aki rendezte és a forgatókönyvét is írta a filmnek, ügyesen bánik a történetvezetéssel, Joker múltja éppolyan homályos marad, ahogyan a Batman-képregényekben megszokhattuk. Ahogy pedig Jokert megteremtette Gotham, ő is úgy teremti meg Batmant, szimbolizálva a jó és a rossz örök körforgását.

Emlékszem, amikor a Kandi Lapok kiadásában 1990-ben először Batman-képregényt olvastam – pont A gyilkos tréfát, majd a Halál a családban-t –, már akkor megdöbbentett az Alan Moore-féle Batman-univerzum erőszakossága, reménytelensége. Amíg az eddig megjelent Batman-filmek inkább az akciókra koncentráltak, addig Phillips a miértekre keresi a választ, és ezt jól is teszi, a történet eljut A pontból a B-be. Biztos, hogy meg fogja reformálni a képregényfilmeket. Ha Phoenix még egyszer Joker bőrébe bújhat, hogy megütközzön Bruce Wayne-nel, az biztos, hogy kasszarobbantó siker lesz ismét. A Joker-film emiatt mérföldkő. Mellette megosztó, polémiára késztet, egyben reflexió is korunk társadalmára. Örülök, hogy végre bevállalta valaki, hogy visszatér eredeti képregénysztori mondanivalójához és szellemiségéhez – persze csak Alan Moore-hoz! Joker 1940-es első megjelenése óta sokszor átalakult, de végre most úgy tért vissza, ahogy eddig még sosem. Részemről ez 10/7,5.

/Zimon András/

Fizessen elő a Magyar Hangra!

Friss lapszámunk

Támogasson minket!

Keresés

Csatlakozzon hozzánk Patreonon

AZ ÉLET MEG MINDEN PODCAST – Sajó Tamás

Árnyék podcast – Mikor lépünk ki az EU-ból?