Alma Pöysti finn színésznő Budapestre érkezett, itt kérdeztük a különös mesehősökről, Tove Jansson írónőről és arról, hogyan vészelték át északon a járványidőszakot.
Emberi, állati, manóvonásokból összegyúrt, gyermekien naiv és emberien mesebeli lények – így jellemezte a Múmin család tagjait a Magyar Hírlap 1973. november 2-ai számában Apostol András műfordító. Filozofikusnak nevezve a sorozat azon kötetét, amelyben a család „kivonul a társadalomból”, egy szigeten találva magának új lakóhelyet. Hogy aztán megtanulják, egyedül mégsem annyira jó, mint közösségben, végül pedig összebarátkozzanak a szigeten élő idős halásszal. A fordítónak is messzire kellett mennie a kötetért: egy müncheni ösztöndíj keretében ismerkedett meg vele.
A Muminpapa és a tenger című kötet magyar nyelven végül jóval később, 2009-ben jelent meg, Vukovári Panna fordításában. A Múmin-könyvek a magyar gyerekekhez kifejezetten későn jutottak el, a kilencvenes és kétezres években jelent meg több rész a Móra, majd a Napkút gondozásában. Ráadásul, ahogy Csepelyi Adrienn a Népszabadság 2015. október 3-ai számában kitért rá, még ezután sem lehetett felhőtlen az örömünk. „Aki a magyar fordításokból szeretné megérteni a múminok sikerének titkát, az rendre csalódik. Egyedül a Móra kiadó 1989-es, A láthatatlan kisgyerek című kötete adja vissza az eredeti könyvek borongósan bájos hangulatát. [Itt még múmikként hivatkozott rájuk a magyar fordítás – szerk.] Az újabb – tragikus – próbálkozások épp a lényeget nem adják át, hogy Jansson figurái nem ostobán gügyörésző egydimenziós gyerekmesehősök, hanem egy komplex és nagyon is felnőtt univerzum szereplői, akik a didaktikusság és gyermetegség legapróbb nyoma nélkül gondolkodtatnak el” – írta bő hat évvel ezelőtt.
Tove Jansson jellegzetes figurái az ötvenes években mutatkoztak be, és hamar világhírre tettek szert. Népszerűségben azért sikerült felzárkózniuk nálunk is, az előző egy-két évtizedben már kifejezetten sokakhoz jutott el a múminok híre. Finnországban eközben igazi legendának számítanak, ahogy egykor, úgy ma is – meséli Alma Pöysti, a Tove című életrajzi film címszereplője. A színésznő a 11. Finn Filmnapokra kísérte el a produkciót, a szerdai bemutató előtt ültünk le vele a Toldi moziban, hogy a múminok sikere mellett a skandináv színjátszásról faggassuk őt.
Bár tudtuk, hogy Finnországban népszerű meséről van szó, de még így meglepő volt hallani, Pöysti szerint mennyire fontos számukra az egész história. Elmondása szerint ő gyakorlatilag ezeken a történeteken nőtt fel, és még beszélni sem tudott, amikor a szülei már a különös trollokról meséltek neki. Nincs egyedül az olvasó vele, ha rögtön megfogalmazódik benne a kérdés: hogyan is válhattak ezek az elsőre szokatlannak tűnő lények ennyire kedveltté? Érdemes ennek kapcsán felidéznünk, hogy ugyanezt a kérdést tehették és tehetik fel kívülállók például a Vízipók-csodapók esetében. Egy vízi- és egy keresztespók barátságának a története? Kezdetben a stúdióban is tartottak az egésztől, és úgy vélték, képtelenség lesz őket megszerettetni a kicsikkel. Akadtak a múminokkal kapcsolatban is ilyen aggodalmak, mégis hamar belopták magukat a legtöbb gyerek szívébe. Pöysti szerint főleg amiatt, ahogy Jansson a világot látja, és ahogy az olyan értékekről beszél, mint a szeretet, az emberség vagy az összetartás. Könnyen megszólítja a félénkebb gyerekeket, akik a könyveket olvasva már kevésbé érzik elveszettnek magukat. És beleszeretnek a mesebeli világba, amiben minden dolog középpontjában az emberi értékek állnak. Olykor persze ettől még kifejezetten fekete a könyvek humora – teszi hozzá Pöysti.
Alma Pöysti (Fotó: Tove produkció)
A finneknek szerinte már benne van a DNS-ükben is, hogy rajongjanak a múminokért. Azért rákérdezünk, mennyire tudnak eljutni a mai generációhoz is? Hiszen nagyon ritka, hogy a kisebbek a szüleik kedvenceiért lelkesedjenek, bárhogy is próbálják utóbbiak megszerettetni velük azokat. A szülőket ez persze mindig meglepi: hogy lehet, hogy a gyereket már nem érdeklik azok az indiánkönyvek, amiket én úgy imádtam? Ma hasonló a helyzet a tizenöt-húsz évvel ezelőtti Harry Potter-rajongókkal is, akik gyakran hiába teszik a kicsik elé, azokat már kevésbé érdekli, mi történik a Trimágus Tusán vagy a titkok kamrájában. Pöysti szerint viszont a múminokkal más a helyzet, amiben közrejátszik az is, hogy új platformokon tudták megszólítani a fiatalokat. Animációs sorozat is több készült, például egy lengyel-osztrák 1977-1982 között (Mumin-völgy), aztán egy japán-finn-holland 1990-1992 közt (Tanoshî Mûmin ikka). Naantali szigetén pedig még egy élményparkot is létrehoztak, kifejezetten valósághűen megalkotva a történetbeli Múminvölgyet, ahol ezek a furcsa, vízilószabású lények mindenféle őrült kalandokat élnek át.
Pöysti gyerekkorában persze elsősorban a könyvek jelentették a Múmin-világot, egyes történeteket kívülről meg is tanult. Úgy látja, a könyvek máig meg tudnak szólítani felnőtteket és gyerekeket egyaránt. Később fedezte fel Tove Jansson felnőtteknek szóló műveit, illetve festményeit, az írónő megformálása pedig elmondása szerint az egyik legnehezebb feladat volt az életében. – A film bemutatja azt a küzdelmet, hogyan vált művésszé, hogyan küzdött meg a magával szembeni kétségekkel, önmaga folyamatos leértékelésével – teszi hozzá.
Jansson munkái nemcsak Finnországban népszerűek persze, különösen Japánban hódítottak, de Pöysti szerint az Egyesült Királyságban vagy épp Dél-Koreában is megtalálták a maguk közönségét. A járvány alatt nem nagyon tudott utazni ő sem, miközben a filmjük világ körüli útra indult, „nem túl gyakori, hogy egy finn mozi elérjen annyi helyre, mint a Tove. Bejárt több tucatnyi országot, köztük az Egyesült Államokat, Dél-Koreát és Japánt. Sajnos mi nem utazhattunk túl sokat vele, de örülök, hogy most mégis sikerült azért eljutni Magyarországra!”
A járványhelyzet elmondása szerint egyébként betett a finn kulturális életnek is, a mozik például hosszú idő után nyithattak újra. – A filmezés előtt színházban dolgoztam, és azt látom, a legtöbb színpadi színésznek új munka után kellett néznie – teszi hozzá. Magát szerencsésnek tartja, mert dolgozhatott végig, nemcsak otthon, de Svédországban is. Kérdésünkre elmondja, őt is meglepte, mennyire másként kezelték a svédek a járványt, „nagyon elcsodálkoztam, amikor ott dolgoztam, és láttam, hogy senkin nincs maszk, minden nyitva tart, ugyanúgy élték tovább az életüket. És bár eleinte a statisztikáik rosszabbak voltak, de ez végül kiegyenlítődött, már ami a halálozásokat illeti.” Azt maga sem tudja, mi lehet az oka az eltérő járványkezelésnek, „miközben a svédek azért bizonyos kérdésekben nagyon is elővigyázatosak tudnak lenni.” Kérdésünkre, hogyan érezte magát a járvány alatt, hozzáteszi: eleinte persze ő is aggódott a családja, idős hozzátartozói miatt, de mióta elérhető a vakcina, valamennyire fellélegeztek.
Dolgozott közben Dániában is, nemrég épp egy dán rajzfilmsorozatot szinkronizált. Rögtön rá is kérdezünk, mi a helyzet Finnországban a szinkronnal. Pöysti elmondása szerint leginkább a gyerekműsorokat, rajzfilmeket szinkronizálják, ő is vállal időnként ilyen munkát, de a felnőtteknek szóló művek esetében ez egyáltalán nem jellemző – sem moziban, sem a televízióban. Ahogy persze streamingen sem, ami Skandináviában is hódít az utóbbi években, különösen a Netflix és az HBO. Tendencia, hogy sok eredeti finn sorozat készül ezekre a szolgáltatókra, vígjáték és dráma is, akció viszont nem nagyon. Krimi ellenben kifejezetten sok – mondja. Jó-e vagy inkább rossz a streaming térhódítása? – Szerencsére munka így akad bőven. Persze, megvannak a hátulütői is, hogy túlságosan a képernyő elé köti az embereket. Ki is merítheti az alkotókat, a kreatív ösztönökre nem feltétlenül hatnak jól a tömegével érkező sorozatok. Vigyázni kell nagyon, hogy ne égjünk ki – mondja, hozzátéve, hogy ez a veszély a szakmával jár: nehéz nemet mondani. „Vigyázni kell az energiádra, meg kell tanulnod az egyensúlyozás művészetét. Ahogy idősebbé válsz, úgy lesz egyre nehezebb tartani az egyensúlyt.”
A Tove című film készítésekor a legfontosabb az volt, hogy igyekeztek annyira őszinték lenni, amennyire csak lehetséges. Nem annyira romantikusak, inkább őszinték és vagányak, „az aranyosság pedig kifejezetten az ellenségünk volt”, teszi hozzá. Hiába, hogy a múminok egyik erejét ez adja, de az életrajzi film készítésekor a helyzet őszinteségét, komolyságát akarták megragadni. Mégis csak a II. világháborút követő időszakról van benne szó, ráadásul a fiatal Jansson számára egyébként is meghatározó évekről. A nőiségét ekkor ismerte meg jobban, ekkor vált igazán felnőtté. – A művészetről is szól a film. Jansson nagyon határozott célokat tűzött maga elé, szenvedni is kész volt a művészetért, illetve hogy megmutathassa magát egy nagyon is konzervatív korszakban – fejti ki Pöysti.
Elmondása szerint egyébként még ő is egy nagyon hierarchikus társadalomban nőtt fel, a kilencvenes évek Helsinkijére még ezt látta jellemzőnek, a különböző metoo-sztorik viszont most változást hoznak Finnországban is. – Annyi izgalmas dolog történik ma! Fiatal rendezőnők bukkannak fel, új irányok jönnek. Egyértelműen több rendezőnk van már, mint Aki Kaurismäki! – mondja nevetve. Kérdésünkre, melyik finn hősökről lenne még érdemes életrajzi filmet csinálni, sorolja: – Tarja Halonenről, az első női elnökről mindenképp! Mindenki ismeri őt, abszolút úttörőnek bizonyult. Egy kicsit félek közben az életrajzi filmektől, mert nagyon nehéz egy filmben hitelesen, pontosan visszaadni egy ember életét, ilyen rövid idő alatt bemutatni egy összetett személyiséget – jegyzi meg. Sorolja az írónőiket is, akikre szerinte érdemes figyelni: a nálunk is népszerű Sofi Oksanenre, de az itt egyelőre kevésbé ismert Malin Kivelära, Minna Salamira szintén.
(A Tove című filmet szerda este mutatták be a Toldi moziban, szombaton pedig újra vetítették azt a Finn Filmnapok keretében.)
