Kamaszkoromban volt egy kedvelt internetes videónk. Ebben táborozó tizenévesek „játszották újra” a Harry Potter és a bölcsek kövét. Nagyjából pont olyan volt, mint ahogy iskolások szokták az udvaron eljátszani kedvenceiket, mi például annak idején a Baljós árnyakat. A rendszerváltás idején születtem, az évtized végének nagy slágere pedig az új Star Wars-trilógia volt, ez természetesen elkapott minket is. A tipikus erdei iskolás faházak között bohóckodó tinédzserek felvétele ehhez képest annyi újdonságot hozott, hogy bájos telefonos trükköket is alkalmaztak, igazodva az akkori technikai lehetőségekhez. Így például a 9 és ¾. vágány áttűnéses jelenetét megoldották egy hirtelen vágással. Ezt már akkori fejjel is az „annyira rossz, hogy már jó” kategóriába soroltuk.
Mindenesetre hogy még ezen is jól tudtam szórakozni – jó, persze tizenéves koromban, nagyjából a Youtube megjelenésének idején –, mutatta, hogy tényleg rajongtam az egészért. Elsőként a második részt szereztem meg, a Harry Potter és a titkok kamráját, és emlékszem, valamiért néhány oldal elolvasása után még abban a hitben voltam, hogy Hermione karaktere fiú. Abszolút azok közé tartozom, akikről a Harry Potter 20-dokumentumfilmben elhangzott, hogy a regénysorozat szerettette meg velük az olvasást. Igaz, már korábban is egyik könyvet vettem kézbe a másik után, de J. K. Rowling kötetei új fejezetet nyitottak. Innentől vettem sorra a magyar kiadó, az Animus ifjúsági kiadványait, számos kedvencet avatva Louis Sachartól (Stanley, a szerencse fia; Laura titkos társasága) Lois Lowry-ig (Az emlékek őre; Számláld meg a csillagokat). Ha nincs a Harry Potter-sorozat, nincs talán mindaz sem, amit tíztől tizenötéves koromig olvastam.
Amikor a megvadult tömegek még a könyvesboltot árasztották el
Egészen más világ volt még az, amikor a gimnáziumi rajzteremben az volt az aktuális nagy dolog, hogy valakinek megvan a frissen megjelent hatodik kötet. (A Harry Potter és a félvér herceg nálunk 2006 februárjában jött ki.) Ahogy mind emlékezhetünk azokra az elképesztő könyvesbolti tömegjelenetekre is a megjelenések napjairól – sőt, sokszor már korábbról, mert voltak, akik huszonnégy órával vagy még korábban beálltak, hogy biztosan az elsők között legyenek. Akkor már javában készültek a filmek, de még mindig nem lehetett tudni, hogyan fog véget érni az egész, milyen váratlan fordulatokra kell még készülni. Erről is van szó a huszadik születésnap alkalmából kijött Visszatérés Roxfortba dokumentumfilmben. Ami láthatólag megirigyelte a Jóbarátok: Újra együtt sikerét, így a megjelenés előtt még egy hasonló víruskampánnyal is próbálkoztak az Emma Watson (Hermione) és Tom Felton (Draco) közötti mélyebb érzésekből. Szerencsére ezt a dolgot mintha jegelték volna azóta, szemben a Jennifer Aniston és David Schwimmer közti állítólagos vonzalommal, amivel néhány hónapja tele volt az összes amerikai bulvárlap.
Szóval, a jubileumi dokumentumfilmben visszatérők is elmondják, hogy egyenesen a főszereplők sem tudhatták, merre fordul a karakterük sorsa. Leszámítva Alan Rickmant, vele Rowling kivételezett – halljuk az elején Daniel Radcliffe-től, aki Chris Columbus rendezővel ül le megbeszélni az első két rész tapasztalatait. Ezek azok, amik két évtizeddel ezelőtt kijöttek, először 2001-ben a Harry Potter és a bölcsek köve, majd egy évre rá a Titkok kamrája. Ahhoz képest, hogy épp csak akkoriban kezdett befutni a varázslófiú története, nagy várakozás előzte meg a filmeket, ami aztán persze szükségszerűen csalódással is járt. Sokan voltak legalábbis a Rowling-regények kedvelői közt – többek közt én is –, akik nehezen szokták meg az adaptációval járó kényszereket. Mondjuk, a kötelező rövidítést. A kötetek egyre vaskosabbak lettek, a filmek pedig, ha bőven két óra fölé is mentek, nyilván nem tudták egészében visszaadni azt, amit a könyvek olvasása közben érezhettünk.
Rowling kiátkozása
A fő gondom az volt, hogy a filmek eközben tankönyvízűen dolgozták fel a regényeket, gyakorlatilag végigvágtatva azok történetén. Így már akkor is az volt az érzésem, hogy valaki olyannak, aki nem olvasta, nehezen érthetőek lehetnek egyes részletek, illetve azt sem tudhatják, egy adott mellékszereplő tulajdonképpen miért is kell jelen legyen a sztoriban. Ez sokkal inkább zavart, mint az, hogy a népszerű családi filmek rendezője (Reszkessetek, betörők!; Mrs. Doubtfire) az első két kötetből jóval könnyedebb filmet készített, mint a későbbi, sötét tónusú alkotások. Viszont érezhető, hogy a mostani dokumentumfilm alkotói, különösen Radcliffe, igyekeztek Columbus munkáját legalább utólag elismerni. Tény, hogy az Alfonso Cuarón rendezte Harry Potter és az azkabani fogolytól kezdve a filmek sokkal jobb kritikákat kaptak. Az érzésem viszont ezeknél sem szűnt meg, hogy problémás a regényektől való elszakadás lehetetlensége. Pontosan ezért is érzem már jobban sikerültnek a Legendás állatok-filmeket, amiket eleve filmre írhatott J. K. Rowling. (Dacára annak, hogy korábban megjelent egy Legendás állatok és megfigyelésük című fiktív tankönyv, amit viszont nemigen lehetett volna rendesen adaptálni.)
És ha már Rowling szóba került, hát a megszólalók láthatóan különösen igyekeznek, hogy megadják neki a kreditet. Az írónő ugyanis nem szólal meg a dokumentumfilmben, csak korábbi interjúrészleteket vágnak be tőle. (Vicces is, ahogy kiírják, hogy 2019-es felvételek, mintha csak évtizedes, archív anyagokról lenne szó.) Rowling távolmaradása nem független attól, hogy a transzneműekkel kapcsolatos megszólalásai miatt az utóbbi években többen is betámadták őt. Az írónő mindig sietett leszögezni, hogy ellenzi a transzneműek megkülönböztetését, viszont nem ért egyet azzal a politikailag korrekt közhangulattal, ami ragaszkodik hozzá, hogy a transznemű nőket is a biológiai nőkkel azonosnak tekintsék. Az írónő olyan különös nyelvi megoldások miatt szokott felháborodni, mint hogy egyes helyeken a nő kifejezés helyett a menstruáló ember szerkezetet használják. Érdemes hozzátenni, hogy az írónő mindezt egyfajta feminista szemszögből szemléli, tehát a nőből férfivá válók esetében jóval kevésbé kérdőjelezi meg a tranzíciót.
A fentiek miatt még a filmsorozat főszereplői, köztük Daniel Radcliffe vagy Rupert Grint is szembehelyezkedtek vele. Nem egyértelmű mindenesetre, hogy a készítők nem kívánták most megszólaltatni, esetleg valamelyik színésznek-alkotónak voltak ellenérzései, netán maga Rowling döntött így. Mindenesetre jó ideje Rowling nevét emlegetik a „cancel culture” térhódítása kapcsán, az pedig különösen rossz szájízt hagy maga után, hogy vannak, akik már mintha fő műve történetéből is kiradíroznák őt. Szerencsére a dokumentumfilm készítői és megszólalói ezt többé-kevésbé igyekeznek kivédeni, Robbie Coltrane-től (Hagrid) kezdve Bonnie Wright-ig (Ginny) sokan méltatják az írónőt, aki gyerekek millióival szerettette meg az olvasást.
A brit színjátszás színe-java
Columbusnak pedig kétségkívül kijár az elismerés azért, amit itt is látunk: a szereplők szerint a rendező fantasztikusan tudott bánni a gyerekekkel. A későbbi rendezőket (Cuarón, Mike Newell, David Yates) is dicsérik persze, csak őket már azért, hogy felnőttként kezelték a kamaszodó szereplőket. Akikről akkoriban sokat lehetett hallani, hogy egy idő után ott hagyhatják a szerepeiket, a kétezres évek közepén pedig sok rajongó félelme volt, hogy ez tényleg meg is történik. A filmek hiszen lassabban készültek, mint amennyit a karaktereknek nőniük kellett volna, így tartottak tőle a készítők, hogy kiöregedhetnek a szerepeikből. Hogy a csere végül szerencsére nem történt meg, az elsősorban annak köszönhető, hogy tényleg ők voltak a tökéletes Harry, Ron és Hermione. Ezt számos alkotó elmondja most is: gyakorlatilag eggyé váltak a szerepeikkel. A filmek sikerét jórészt a tökéletes casting jelentette, erről nem tudnak eleget beszélni most, húsz év elteltével sem. És itt nemcsak a gyerekként megismert Radcliffe-ről, Grintről és Emma Watsonról van szó, de az összes többi szereplőről is.
Ha a rajongóknak maradt is hiányérzetük a filmeket látva, abban nemigen volt vita, hogy Robbie Coltrane, Maggie Smith vagy épp Alan Rickman tökéletes választások. Részről részre pedig újabb nagy neveket sikerült szerződtetni, tényleg bámulatos, hogy a brit színjátszás legnagyobbjai megjelentek itt Gary Oldmantól David Thewlis-on át John Cleese-ig és Helena Bonham Carterig. A jubileumi dokumentumfilmet nemcsak az emlékezetes díszletek bejárásáért szerethetjük, de azért is, mert sokan visszatérnek közülük, így nyilatkozik Ralph Fiennes (Voldemort) mellett Oldman, Helena Bonham Carter, Mark Williams (Arthur Weasley), Tom Felton, Jason Isaacs (Lucius Malfoy) és a Phelps ikrek (Weasleyék) is. Egy szép összeállításban pedig megemlékeznek az azóta elhunytakról, így Richard Harrisről (Dumbledore), Richard Griffiths-ről (Vernon bácsi), az alig egy éve meghalt Helen McCroryról (Narcissa Malfoy) és Alan Rickmanről. Utóbbihoz kötődik a filmsorozat talán legszebb, így persze legemlékezetesebb jelenete (és párbeszéde) is, az alkotóktól pedig szép – és érthető – gesztus volt, hogy ezzel zárták le az egész filmet.
John Williams zenéje még mindig elvarázsol bennünket
A friss nyilatkozatok mellett persze a nosztalgiafaktor még fontosabb tényező. Egyszerűen jó újralátni a forgatásokról készült korabeli felvételeket, a mára felnőtt színészeket még gyerekként, illetve a már akkor neves művészeket két jelenet felvétele közben. Alan Rickmanről minden ilyen pillanat kincset ér, ahogy mondjuk Richard Harrisről is. Érdekes, ahogy a főszereplők arról beszélnek, az elején még nem is igazán érthették, milyen nagy nevekkel dolgozhatnak együtt. Aztán az Azkabani fogoly forgatása során Radcliffe már azzal lelkesítette barátait, hogy az akkor beszállt Gary Oldman mekkora színész, majd meglátják ők is.
A Harry Potter-varázs többtényezős dolog a filmek esetében is, a gyönyörű díszletek (különösen a Roxfort elvarázsolt terme) és a tökéletes szereplőválasztás mellett legalább olyan fontos John Williams mágikus zenéje. Húsz év alatt sem tudtuk megunni, libabőrös érzés ma is hallgatni. A Visszatérés Roxfortba készítői (Eran Creevy, Joe Pearlman és Giorgio Testi) ügyesen idézik fel mindazt, ami ezt a sorozatot sikeressé tette, a dokumentumfilm abszolút rajongóbarát, még ha sokat nem is tesz hozzá mindahhoz, amit már eddig is tudtunk. Az viszont tény, hogy sokkal igényesebben, nagyobb igyekezettel van összerakva, mint mondjuk a Jóbarátok: Újra együtt volt. Itt a készítők nem próbálták letudni annyival az egészet, hogy egy kanapéra ültetik a résztvevőket, aztán sablonkérdéseket tesznek fel számukra. Lehetett volna persze ennél is többet becélozni, a könyv- és filmsorozat sikerének tényezőit alaposabban vizsgálva. De egyszer megnézni így is jó ezt, főleg azoknak, akik a Harry Potter-filmekkel (és persze könyvekkel) együtt nőttek fel. Kicsit újra gyereknek érezhetjük magunkat.
Harry Potter 20. évforduló: Visszatérés Roxfortba. Elérhető az HBO GO-n.
