Szerethető-e a Dodzsemszentistván és a Nemváltó Turul?

Szerethető-e a Dodzsemszentistván és a Nemváltó Turul?

Az augusztus 20-i Dodzsemszentistván. Forrás: Péter Szabó Szilvia Facebook-oldala.

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Csütörtökön a teljes magyar közösségi médiában végigfutott pár fotó a magenturulról, rózsaszínbe öltöztetett totemállatunkról. Mint aztán délutánra kiderült, a 4,5 méter magas szobron a magenta árnyalat csupán a fedőfólia színe, a szervezők elkövették azt a hibát, hogy egyrészt nem borították valamiféle lepellel a már tegnap kivonszolt magenturult a spoilerezés elkerülése érdekében, másrészt amikor csütörtök reggel az első hibából következően mindenki erről beszélt, nem előzték meg a PR-katasztrófát, későn reagáltak, túl későn közölték, hogy a pink szín csupán a sérülések megakadályozására hivatott fedőtollazata az ezzel együtt is ízléstelen madárnak. Az ezüst gigaturul megálmodója minden bizonnyal látta az Egyiptom istenei című hollywoodi alkotást, melyben Thot isten pontosan ilyen páncélban tolja.

Ilyen előzmények után bevallom, én is katasztrófaturistáskodni ültem le az augusztus 20-i Andrássy úti felvonulás közvetítése elé, ám (kis) részben kellemesen csalódtam. A felvonulás nem volt annyira borzalmas, mint amilyenre az előjelekből táltosi béljóslással következtetni lehetett, ami már maga nagy szó egy NER-produkciónál. Sőt, nyomokban még ízlést is tartalmazott, ami pedig igazán Kárpát-medencére szóló hír, miközben a kormány szellemi hátországát Leslie Mandoki, Nagy Feró és Fásy Ádám képezik.

Érdekes koncepció, és a kommunista előkép fonákja is lehetne, hogy itt nem a „nép”, a közönség vonul, hanem a felvonulás maga az esemény, a közönség pedig álldogál.

Valószínűleg a PR-katasztrófa utókezelése, hogy el akarták vinni a fókuszt a nemváltó – akarom mondani – színváltó turulmadárról (a végleges színe ezüst lett), és így a menetet felvezető Péter Szabó Szilvia énekesnő a korábbi ígéret ellenére mégsem a gigaturult meglovagolva dalolta el az Indulj el egy útont. Pedig micsoda progresszív-feminista üzenet lehetett volna, ha Péter Szabó Szilvia tartja magát az eredeti tervhez és meglovagolja a turult, hiszen mit is tett a mondabeli turul az énekesnő ősanyjával? Mint azt Anonymus-tól és a Képes krónikából tudjuk, úgy 820 körül még Levédiában Emesét a férje, Ügyek nemzetségfő helyett egy turulmadár ejtette teherbe, e nászból született Álmos ősapánk. Péter Szabó Szilvia most, 1200 ével később, a metoo-korban jelezhette volna a női princípium győzelmét az erőszak felett, ha tartja magát az eredeti ötlethez, és meglovagolja a totemállatot.

A menet elején ősmagyar dobosok vonultak, nyilván kellett egy kikacsintás, egy gesztus az István-Koppány viszályból 1100 éve kitörni nem képes hazánk népes koppányista (koppányita?) szektájának. A dobosok azt dalolták, mintegy a fenti népi-urbánus ellenségeskedés nevében kántálva, hogy „nem megyek el, itt maradok”. Tudjuk, de azért jó, hogy megjelenítették. A nemváltó – upsz már megint – szóval a színváltó óriásturult a Pride óta át nem öltözött (vetkőzött) félmeztelen testépítők vonszolták a 80-as évek tornaóráiról ismert kötélmászó kötelekkel.

Ezt követően a számomra eddig ismeretlen Road zenekar érkezett egy kamionon, hogy „Ahol a hegyeket látod” címmel daloljon egy botrányosan rosszul előadott botrányosan rossz dalt a Mátráról, botrányos minőségű hangosítás és bottáncosok mellett. Itt még a pirotechnika is nehezítette a mű befogadását: a füsttől semmit nem lehetett látni, a petárdák zaja pedig zavaróan nyomta el a zenét. Bár lehet, hogy jobb is ez így.

Közben bővült az állatsereglet, a még mindig a színen lévő Péter Szabó Szilviát ezüst színű csodaszarvasnak öltözött, agancsot viselő táncosok kísérték, akik nagyon igyekeztek, hogy misztikusnak és és sejtelmesnek hasson a törzsük csavargatása. Az már egy metafizikai kérdés, hogy egyrészt a csodaszarvas létezett-e totemállatként eleink hitvilágában, és ha igen, akkor ez esetben nem számított-e vajon blaszfémiának, ha az ember istenségnek öltözött, mint a felvonulás táncosai. És az is felmerülhet, hogy a korábbi, pogány hitet tűzzel-vassal irtó Szent István ünnepén ildomos-e a csodaszarvasnak és a turulnak hódolni. De ilyen finomságokat ne várjunk egy NERdezvénytől. Amennyire a horrorisztikus hangosítás ellenére ki lehetett venni, P. Sz. Szilvia éneklése rendben, a hangok a helyén voltak. A csodaszarvasnak öltözött emberek után jött egy óriás, megint csak ezüst csodaszarvas is, melyet pocakos biztonsági őrök és római legionáriusokra hasonlító, tükröt cipelő emberek kíséretek.

Az ezüst csodaszarvasnak kerekei voltak, így tulajdonképpen egy szittya trójai faló epigonként is értelmezhető lett volna, ha a kerekeken guruló izé nem úgy lett volna megszerkesztve, hogy inkább egy középkori kínzóeszközben hason vergődő szánnivaló vadállat képét nyújtsa. A vizuális hatása az volt, mintha Hunor és Magor mégis elkapták volna a csodaszarvast, és azt hason vonszolva kínoznák, amiért Meotisz mocsaraiba csalva szívatta meg őket.

Ezt követően jött el a felvonulás első ízléses pillanata, Navratil Andrea népdalénekes előadásában manírok nélkül csendül fel a ősi himnuszunk, a Boldogasszony anyánk. Ebben az epizódban minden a helyén volt: a hang, az előadás, a koreográfia, a jelmezek, a díszletek és a szimbólumok is. Egyébiránt a jelmezekre összességében sem lehetett panaszunk, jó ízléssel és mély ismerettel nyúlt hozzájuk készítőjük (sajnos az MTVA nem közölte a nevét). Navratilt például Napba öltöztették a Szűzanyáról szóló énekhez. A sminkre is elmondható, hogy rendben volt, sok más hasonló produkcióval ellentétben itt látszott, hogy mire ment el a rengeteg adóforint. Háttértáncosként a Duna Művészegyüttes művészeit szerepeltették, ők természetesen magas minőséget nyújtottak.

Az idén 118 milliárd közpénzből gazdálkodó MTVA közvetítése az eseményről borzalmasra sikerült. A kommentátorok rendszeresen a zene közben kommentáltak (nem az ő hibájuk, Fehérvári Gábor Alfréd és Rátonyi Krisztina szereplése egyébként rendben volt), ilyenkor annyira lecsavarták a zenét, hogy abból semmit nem lehetett hallani. Az ezernyi high tech cuccal kivonuló állampárti média gyakran olyan momentumokat mutatott, ahol éppen nem volt történés, az élővágás lomha volt (közelről mutattak lufikat, mikor az csak mérsékelten érdekes, a Szűz Máriává átlényegülő balettosok helyett inkább zászlókat mutattak, stb.), a zenék dobozhangon szóltak, az adás itt-ott kimaradt, a hangosítás ezer sebből vérzett.

Az viszont már a koncepció baja, hogy a műsor nem egy hagyományos felvonulás képét mutatta. Ugyanis egy felvonulás lényege, hogy bárhonnan is nézed, az összes részprodukciót jól láthatod. Itt viszont a Kodály köröndön adták elő az egyes részműsorokat, oszt' jónapot. Így aki nem a Kodály köröndre ment, az nem látott semmit, csak hogy a távolban valakik dalolnak és óriásinstallációk vonulnak. Az alkotók szerencséje, hogy rettentő kevesen látogattak ki nézőként, így aki az elején észlelte, hogy mondjuk az Oktogonon nem kap semmit a műsorból, az át tudott sétálni a Kodály köröndhöz. Ráadásul a tévéközvetítés miatt a körönd egyik felén állóknak (Murphy dolgozott, így ott álltak többen) a felvonulók hátat fordítottak.

Eztán megérkezett a Szent Korona felnagyított mása. Csakhogy a felnagyított más annyira sematikusra, vázlatszerűre sikerült, hogy az már-már a blaszfémia határait súrolta. Különösen, ha olyan jó szemünk van, mint nekem, merthogy így feltűnhetett, hogy a Szent Korona belsejéből kidaloló (emlékszünk még Alföldi Róbert polgárpukkasztó István, a király-rendezésének korona-metaforájára, ugye?) Horváth Tamás mellett feltűnt a korona bendőjéből több oda nem illő tárgy, például egy ruhafogas is. A hangosítás e színben is botrányos.

A következő csapattal érkezett az I̶s̶t̶v̶á̶n̶,̶ ̶a̶ ̶k̶i̶r̶á̶l̶y̶ ̶l̶e̶m̶e̶z̶b̶o̶r̶í̶t̶ó̶j̶a̶ Szent István kézjegye a pannonhalmi apátság alapítóleveléről, és a program mélypontja, maga első királyunk óriásszobra aranyba öntve, mintha egy dodzsemen gurulna. Ahogy a közelebbi felvételeken látszik, Dodzsemszentistván alján még egy kis ajtócska is segíti a belsejébe való bejutást a sofőrnek, s a nemzeti szégyenérzet előidézését mindannyiunknak. (Az MTI is érezhette a cikit, a Színváltó Turulról nem közölt fényképet az állami hírügynökség, míg a Dodzsemszentistvánról egy olyan felvételt tettek közzé, amin nem látszik a „dodzsem-rész”.) Az ízléstelen installációt ízléses táncprodukció (Szegedi Kortárs Balett) és Wolf Kati színvonalas Magyarország-éneke kísérte. Csak közben tudtam volna levenni a tekintetemet a Marvel-Szent Istvánról, aki olyan arany csempéket viselt magát, melyeket talán a bánffyhunyadi roma cifra palotákból kérhették kölcsön az esemény szervezői. A Dodzsemszentistvánt követő megannyi népviseletbe öltözött pár megint csak jó ötlet, szép szimbólum volt.

Zöld kerekeken guruló kissé spicces, imbolygó nemzeti lobogó következett, katonazenekar és lovas huszárok kíséretében. Majd újabb Marianna-árok: a méltán elfeledett Hip Hop Boyz méltán elfeledett slágerét, „A hegyekbe fönn” címűt adta elő néhány, láthatólag találomra összeválogatott, kevéssé muzikális alkoholbeteg csöves, Band Of StreetS néven.

A felvonulást létrehozók gondoltak a NER-oligarchákra is, ezért egy kabrió Ikarus buszon (Széles Gábor örül) érkezett meg a finálé és az egyébként a hangokat eltaláló Horváth Boldi és zenekara, a Kelemen Kabátban, és előadták, hogy „de jó, de jó kicsi rigó”. Örömmel fedeztem fel a „basszusgitárok mögött” Kiszin Miklóst, a méltatlanul ismeretlen „Lovag vagy Barbár” és más művek előadóját.

A felvonulás rendezője az ennél egymilliószor többre hivatott Harangozó Gyula- és Kossuth-díjas Juronics Tamás. Akitől inkább a Radnóti színházban látott Turandot rendezésére szeretnék majd emlékezni. És azt is őszintén remélem, engem nem látogat meg álmomban egy flitteres turul.

A Szent István napi felvonulás itt visszanézhető

Címkék: augusztus 20.

Karácsonyi akció!

Friss lapszámunk

Támogasson minket!

Keresés

Árnyék podcast – Áchtung Baby