A cserben hagyó Isten hiánya

Isten csöndben van, elfordult azoktól, akik hisznek benne – a tapasztalat sokakat váratlanul lep meg; váratlanul vagy valamilyen tragédia hatására. A hosszabb-rövidebb ideig tartó állapotról ismert halottak és ismeretlen élők véleményét idézzük.

Ha bármikor összehasonlítottam Istent a valósággal, azt láttam, hogy megcsúnyult, förtelmes lett – mondja Ericsson lelkész Ingmar Bergman filmjében, az Úrvacsorában. „Nem akartam elhinni a valóságot – halljuk a paptól. – Én és az istenem másféle világban éltünk, különös rendű világban, amelyben minden egyezett. Körülöttünk agonizált a valóságos élet. De én nem törődtem vele. Szememet az Istenre emeltem.”

Hogy az Isten hallgat, hogy elfordult a világtól, teremtményeitől vagy csupán egy-egy teremtményétől, alapélménye a csönd zsákutcájába jutott embernek. „Eltávozott”, vagy mindig is távol volt? Alapállapota a távolság? Hajnóczy Péter drámájában olvassuk: „Az Úr gonosz volna?! Nincs rá szüksége: közönyös. Igen. Közönyös. Közönyös.” Valóban a közönyösség lenne az oka? Vagy csak az ember érzékeli így a világ szerkezetét s általa az isteni alaptermészetet; a végtelennek a véges, esetleges létezőhöz való szükségszerű helyzetét? Mert Isten, mint Kierkegaard írja, „rettenetes, hogy van és változatlan. Egészen nyugodtan ül, arcmozdulat nélkül, mintha nem is volna ott, amikor – úgy kellene az igazságos embernek panaszkodnia – az igazságtalanságnak van sikere és hatalma, erőszak és jogtalanság győz…”