A Pinot noir, akiben két nő lakozik (I.) – Freudista portré

Ideje valamit kezdenem a Pinot noirral, gondoltam sokadjára, amikor 2022. augusztus 18-án, az International Pinot Noir Day alkalmából a Decanter magazin kiemelt tizenöt kivételesen jól sikerült tételt a fajta korábbi Decanter-díjasai közül. De túlságosan a frizzanték bűvöletében éltem akkor, aztán a negyven celziuszban nem akaródzott vörösbort innom se. Meg rég mondják, itthon több a zsákutca meg a vargabetű, mint a reveláció Pinot-ügyekben. Októbernek kellett lennie, mire körülbástyáztam magam néhány palackkal, és újra elővettem a „tizenötöket”. Új-Zélandié lett a pálma, a Valli Bannockburn Vineyard 2018-asa árnyalattal a négy-öt másik 97 pontos fölé nőtt. Csak azért csalódás, hogy nincs magyar a felsoroltak között, mert a nyilvánvalókon túl (francia, chilei, olasz, ausztrál, kaliforniai, argentin, dél-afrikai) találkozunk svájci, német, sőt cseh Pinot-val is – velük legalábbis szeretnénk egy polcon tudni magunk, bármennyivel is legyen az a polc a burgundi alatt.

Talán nem is a polcokkal kellene kezdeni, az már borszakírás meg bormarketing. Legközelebb. Előbb érteni akarom, mit is keresek a Pinot noirban. Értőre akarom kóstolni magam. Olyan schleiermacheres-diltheys-gadameres-hermeneutikus értőre, aki (legalább) a maga viszonyát tisztázza tárgyához. Ez sem kevés, sőt néha a legtöbb. Rögeszmém: Hamvas sem értett a borokhoz, hanem értette a borokat – azaz: saját ideáját a borokról („Nos, a somlai számomra az a szoláris bariton, de szimfonikus szőke hímbor, amely a legmagasabb teremtő spiritualitás olaját tartalmazza”). Világos, nemde?