Boldogok országa

Úgy mondják: itt született Petőfi Sándor. Kedves kis parasztház, jöttömben-mentemben ezeket kedvelem a leginkább fényképezni, noha legutóbb, amikor a Tisza-tó környékén hasonlóban foglaltunk két éjszakára szállást, szomorún ismertük be végül, hogy a mámai ember számára fénytelen, sötét zugként szinte élhetetlenek. Szeretem Petőfit. Gyermekként a hős forradalmár katonát láttam benne, aztán a verseit is. Most meg, hogy rendre az Alföldre is elvetődöm, hegyvidékiként megértettem, mit imádott a végtelen tájban, hol a távolba szaladó tekintetnek nincs min megpihennie.

Most először állok a homlokzatra ékített tábla előtt – 1822. december 31. –, és próbálom mindezt egyszerre érezni. Nem sikerül. A szülőházat körbenőtte, befalta a városka, hogy a megilletődöttség s tán némi pátosz, amire együtt vágynék, a díszletet adó emeletes panelek tövében akaratlanul elvész. De a hátam mögöttben sincs sok köszönet, a Járásbíróság épülete maga a téglatestet öltött szocialista igénytelenség. Így teljes az irodalmi ábrándképet pusztító miliő.

Boldog az az ország, hol a nemváltó műtét a közélet legfeszítőbb problémája – írja Dévényi István a cikkben, és belémarkol a gondolat: az apró falvakban más a demokrácia.

A teljes cikket a Magyar Hang november 12-én megjelent 2021/46. számában találja (tartalomjegyzék itt). Vegye meg nyomtatott kiadásunkat, vagy olvassa el a cikket a Magyar Hang Plusz felületén online!