Dante és frizzante

Po, ben puo’ tu portartene
la scorza / di me” (Petrarca)

Hazasodort hát, de még nem érkeztem meg, „csak földi részem hordja szarvad-ágad” – a Villányi és Szüret utca sarkán a Palazzo Schifanioát keresem, a tűzfalakon Dozza színes faliképeit; a Sánc utcáról a Hegyaljára fordulva Brisighella őrködő templomát és várát kémlelem, az Erzsébet hídra ereszkedve a Dunán Comacchio állóhajós ristorantéit, rajtuk a helyi öregurat, aki maga mellé bókol egy felekorú német hölgyet, hogy késve érkező férje engedelmesen szótárból tolmácsolja a vecchio galante udvarlásait. A pesti utcákon még Ferrarát és Ravennát zihálnak a pórusaim.

Alig szórjuk szét pedáns szertelenséggel csomagjainkat, és máris a Salone dei Mesi monumentális freskóit csodáljuk. Szőlőt, bort keresek itt is, mint mindenütt. Kedvetlenítően triviális vállalás, épp csak a Via delle Volte nem fürtökkel van kirakva. A márciusi életképen gyümölcsfát és szőlőt metsző ifjak, az előtérben nyulat kergető agár. A szőlő ácsolt lugasra, fára futtatva Francesco del Cossa 1470-es munkáján, épp mint Marcantonio Franceschini 1717-es Autunno című festményén, immár Bolognában – csekélység, hogy mézszínű és rubint bogyók egyazon taposóba hullanak. A legapróbb város tárlata is olyan gyűjteménnyel bír (ráadásul csak helyi alkotásokból), hogy másutt nemzeti múzeumoknak is becsületére válna. Belső udvaraikban gondozott kertek – a falra pingált Moscatók az udvarban boltíves futtatókon, a trattoria teraszán üvegkelyhekben szikráznak. S ez a folytonosság a titok.