Demó

Könnyed és röpke felvezetés: egy kedves ismerősöm közvélemény-kutató cégnél dolgozik. Mesélte, hogy a honpolgárok az esetek nyomasztóan nagy részében még a feltett kérdést sem tudják vagy kívánják értelmezni – példának okáért elhangzik a tudakolózás: „Milyen mértékben befolyásolja önt a plakátkampány?” Csattan a válasz: „Én a Gyurcsányt soha többé nem akarom!” A szövegértés hiánya persze mókás, a válaszban foglalt, öntudatlan felelet azonban egyértelmű: nagyon. Emberünk nem is tud róla, hogy választ adott, hiszen magáig a kérdésig sem jutott el. Legfeljebb asszociált.

A fenti példa csupán azért lehet releváns, mert akár tetszik, akár nem, a politika arcainak és talpasainak, a közvélemény számottevő vagy önjelölt formálóinak, a kultúra képviselőinek ma ilyen körülmények között kell kommunikálniuk, ezen a pályán kell focizniuk (hadd ne mondjunk mást, hiszen e hazában kollektíven szeretjük a futballt). Mit tehetnek hát: lavírozgatnak, lavírozgatunk. Kétségtelenül léteznek szereplők, akik nem megélhetési szájtépőként, hanem valós ambícióval, elszánt akarattal kívánnak tenni az általuk tapasztalt igazságtalanságok ellen. Ide sorolom a megmaradt szabad sajtó munkatársait és jó néhány közéleti aktivistát; és alapvető ellenszenvem ellenére azt is hajlandó vagyok belátni, hogy talán akad pár politikus is, akiket az igazság kimondásának őszinte vágya hajt. Ebbéli szándékuk kifejezéseként igyekeznek átütni azt a bizonyos ingerküszöböt, és erős kijelentésekkel, radikális szólamokkal, kemény tényállításokkal operálnak. Amennyiben az igazságtartalom rendben van, ezzel nincs is gond. 

Csakhogy bonyolult és veszélyes kérdés, hogy mennyire vegyük komolyan a politikai szólamokat – azokat is, sőt, főleg azokat, amelyek a buborékunkon belülről érkeznek, simogatva kényeztetnek és megerősítenek minket abban, hogy mennyi minden bűzlik ebben a bizonyos Dániában.